Hermann Hesse - Demian

Kb 1 évvel ezelőtt olvastam egy értékelést a könyvről egy olyan ember tollából, akiről tudtam, hogy jól ír. Maga az írása lekötött, a könyv viszont nem igazán érdekelt. Nemrég újra szembejött velem a könyv kisebb-nagyobb véletlenek folytán, hosszúnak sem volt hosszú, így gondoltam megér egy próbát, hátha az elmúlt időszak megedzett rá.

Először is egy kicsit Hesséről: sokszínű pályamű, spiritualitás, több ezernyi könyvkritika és persze irodalmi Nobel-díj. Bőven volt neki ihlete, hogy írjon, a Demianben is felfedezhetőek ilyen-olyan átfedések a valóság és a kitaláció között.

Maga a Demian Emil Sinclair (ami egyben Hesse írói álneve is volt) felnőtté válásának történetét meséli el. Kezdetben adott egy rendes gyerek szerető szülőkkel, testvérekkel, barátokkal körülvéve. Emilnek ez így tökéletesen megfelel, ragaszkodik ehhez az állapothoz. Egy nap azonban szembekerül egy alapvetően más társasággal, egy hazugság miatt pedig tartozása lesz az egyik tag felé. Ezután tovább hazudozik, mélyül a bűntudata és úgy érzi egyre mélyebbre süllyed.

Itt jön a képbe Max Demian, pont jókor, hogy segítsen Emilnek rendezni a helyzetet. A probléma megoldása után sem távozik, hanem inkább egyre több helyen tűnik fel, mintha szándékosan keresné Emil társaságát. Demian mondhatni elindítja az útján a fiút. Történeteket mesél neki, megkérdőjelezteti eddigi iskolai óráikat és azt, amit a világról mondtak nekik, röviden eléri, hogy Emil is gondolkodni kezdjen a környezetéről és rájöjjön, hogy nem mindig az van és lesz amit a szülők/tanárok/társadalom diktál. 
Emil persze nem tudja, hogy melyik irány a helyes. A Demian által feltárt új, ismeretlen világ, vagy a régi a családi légkörrel az összes hazugság és szenvedés nélkül. A két opció között őrködik, tudja hogy ez nem választás kérdése, a változás akkor is bekövetkezik ha ő nem akarja.


Számomra úgy tűnt Emil szüleinek semmi beleszólása nem volt, milyen ember lesz a fiuk. Ezt a szerepkört Demian teljesen átvette. De vajon milyen arányban kéne a szülőknek és milyenben a barátoknak, egyéb ismerősöknek belefolyniuk a személyiségünk alakításába? Ez elsősorban rajtunk múlik, vagy inkább a környezetünk formál minket? Persze nem lehet mindenki olyan "szerencsés", hogy szembejön vele az utcán egy Max Demian, aki majd elindít egy olyan úton, amivel teljesen meg leszel elégedve.

Elizabeth Gilbert - Ízek, imák, szerelmek

 

Ha bárki úgy döntene a környezetemben, hogy egy évre lelép 3 országba, ahol majd szépen összerakja az élete széthullott darabkáit, azt mondanám biztosan menekül valami/valaki elől. A könyv elolvasása előtt nem teljesen értettem volna, hogy egy problémát miért nem lehet megoldani ott, ahol elkezdődött. Én is próbáltam még a menekülős módszert, legtöbbször nem jött össze, szóval én egy ideje azért utazom, mert imádom és nem mert éppen menekülni támad kedvem. Gilbertnek viszont sikerült meggyőznie, hogy néha igenis a saját érdekünkben érdemes lelépni. Ha bennünk nem is változik semmi ennek ellenére sem, legalább a környezetünk igen.

Az első úti cél Olaszország volt, de ezt is meglehetősen sokáig halogatta. Pontosan tudta mit akar, mégsem találta meg soha a megfelelő időpontot. Sorra hagyta, hogy a környezete és a problémái diktáljanak, míg elért arra a pontra, hogy elege lett és végre elhatározta magát. Ez mind szép és jó, csak ami utána jött az lett kissé lapos.

A filmben ez a rész tetszett a legjobban, írott formában viszont ez kötött le a legkevésbé.
Lényeges dolgok: egyedül volt miközben egy szerinte romantikus nyelvet tanult (érzem én az iróniát), leküzdötte a depresszióját (amiért persze jár a taps), és meghízott. Erősen próbált hozzászokni a környezetéhez, de néha azt érzetem, hogy még mindig el van tévedve. A visszaemlékezések viszont meggyőztek, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál és mire van szüksége ahhoz, hogy jobban legyen. Már az elindulása előtt is mondhatni nagy utat tett meg önmagért, de természetesen az igazi végeredmény további mérföldeket igényelt. 

Indiában persze folytatódott, sőt felértékelődött a "lelki megtisztulás". Itt végre olyan emberekkel volt körülvéve, akik hasonló dolgokon mentek keresztül,

Sokat szenvedtem ezen a részen de szerintem leginkább a nyelvi korlátok miatt. Angolul olvastam és néhány rész mind a mai napig kissé zavaros. Egy világ életében mondhatni ateista ember megtalálja Istent.  Ez a mondat önmagában kissé riasztó lenne számomra, de Gilbert egyáltalán nem egy megrészegült fanatikust juttatott az eszembe (fogalmam sincs miért tartottam ettől...), így megbékéltem ezzel a résszel. Azért ennek ellenére sem tudtam teljes egészében átélni/érezni ezért számomra (meg ahogy tapasztaltam még sokak számára) ez volt a legkevésbé élvezhető rész. Nem a sok vallásos és indiai szösszenet zavart, csak egyszerűen nem áll az egész "találjuk meg Istent és így önmagunkat" procedúra olyan közel hozzám.

Indonéziában viszont bebizonyította, hogy egy törzsgyökeres amerikai a világ másik felén sem változik. Nekem legalábbis nem úgy tűnt, mintha fel tudná venni a helyiek tempóját (vagy inkább lenyugodni arra a szintre). Folyton intézkedett, aggódott ami kissé irritált. Persze a jó szándék vezérelte és hasonlóak, a ház sem lett volna meg időben, de én komolyan csodálkoztam, hogy nem esett szét idegileg ennyi huza-vonától. Semmi látványos, teátrális dolgot nem csinált, lelkiekben sem érzékeltem akkora változást nála, ezért ebből a részből leginkább annyi marad meg, hogy összejött neki egy kapcsolat. Ez is valami, a film megnézése nélkül is számítottam volna egy ilyen lépésre, de ezek után már efelett is zsigerből elsiklottam. Mondhatni előre lelőttem magamnak a poént...

A film alapján őszintén szólva mást vártam. A történet eleji depresszió leküzdése után kezdett egy kissé ellaposodni a történet. Úgy éreztem, hogy a nehéz részen túljutottunk és innentől már minden mindegy, úgyis happy end lesz a vége. Még akkor is ha valóban megtörtént eseményekről van szó. Persze nem minden lelki válsággal küzdő harmincas teheti meg, hogy egy évre lelép összeszedni magát. Ez nem így működik, de talán nem is ennek kell a mércének lennie.
Gilbertnek legalább összejött.

Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind)

Michel Gondry 2004-es filmje Joel Barish (Jim Carrey) és Clementine Kruczynski (Kate Winslet) megismerkedésének majd kapcsolatának történetét dolgozza fel. Egy Montaukba tartó vonaton kezdődik a történet, de a pár ekkor már túl van egy két éves kapcsolaton. Egy vita után azonban Clementine úgy dönt, felkeres egy Lacuna nevű céget, hogy kitöröltesse Joellel kapcsolatos emlékeit. Mikor erről Joel tudomást szerez barátaitól, ugyanerre szánja el magát.

A film legnagyobb részét Joel kezelése teszi ki. Mély álomban a Lacuna emberei emlékről emlékre próbálják eltávolítani az agyából Clemetinet. Csakhogy Joel a folyamat közben rádöbben arra, hogy ő ezt mégsem akarja. Nem szándékozik elveszíteni sem az emlékeit, sem a lányt, így mindent megtesz ennek érdekedében. Egy ember ön-ön tudata ellen folytatott küzdelmét láthatjuk, ahogy a sok boldogtalan emlék ellenére is próbál görcsösen belekapaszkodni a pozitívokba. Egyszerűen bármennyi csalódás és szomorúság is érte a kapcsolatuk alatt őket, még ezek után is ragaszkodnak egymáshoz. Sőt, a kitörlés után mindkettejükben egyfajta hiányérzet alakul ki, tisztában vannak vele, hogy valami nincs rendben, csak éppen az emlékeik hiánya miatt nem tudják, hogy pontosan mi. Nem gondolták komolyan, hogy megszabadulnak az emlékeiktől, ezt az is bizonyítja, hogy összefognak Joel fejében, hogy Clementine ne tűnjön el végleg. Mindent megpróbálnak, hogy ez sikerüljön, mindezt persze Joel fejében. Ez akár tökéletesen be is bizonyíthatná néhány tudós álláspontját, miszerint a tudatalattinak igenis „hatalma” van. Agyunk tudatalatti része felelős az ösztönös dolgokért, például önkéntelenül is, de veszünk levegőt. Továbbá úgy tartják, ide raktározódnak el régi emlékek, adatok, amik váratlanul akár elő is törhetnek onnan (Déjà vu-érzés). 

Nyilván mindenkiben felvetődik a gondolat, hogy ténylegesen mennyire nagy is a tudatalattink befolyása és mennyire kell ettől félni. Mennyire lehet képes az agyunk egy nem teljesen tudatos rész irányítani akár egyszerűnek tűnő tetteinket vagy döntéseinket? Továbbá mennyire kellene tartanunk attól, amit nem tudunk irányítani a fejünkben? Ez a film viszont leginkább pozitív az ellenkezőjét vázolja fel: egy olyan helyzetet, amikor Joel teljes egészében képes kihasználni a tudatalattija rejtett területeit. Tudósok szerint az agyunk mindössze 10%-át használjuk átlagos körülmények között (van, aki ezt 2%-ra teszi, ami kissé sértő lehet egyeseknek), de Joel majdhogynem feltérképezi az egész agyát. Rejtett zugokba, emlékekbe menekíti Clemetinet és saját magát is, hogy megőrizze legalább a lány emlékét valamilyen formában. Ez az elkeseredett menekülés pedig kizárt, hogy mindössze egy elhanyagolható, jelentéktelen kis 2%-os szegletben játszódna le. Legalábbis szerintem. Erről a témáról nem igazán lehet csak tudósok véleményére hagyatkozni, hiszen rengeteg elvont, már-már ezoterikusnak titulálható, de önmagát hitelesnek tartó portál értekezik a témáról. Ez is egyike lett azoknak a kérdéseknek, amik egyre inkább foglalkoztatják az emberiséget. Teljesen jogosan, hiszen végül is az agyunkról van szó.

Joel esetében viszont szó sincs félelemről vagy bizonytalanságról. Legalábbis az agyával kapcsolatban. A lány elvesztésétől természetesen retteg. Nem csak vele, de az agyával is szövetkezik a "kintiek" ellen. Végül sikerül megegyezniük Clementine-nal, hol találkozzanak, a történet végén pedig egy tengerparton össze is futnak. Újrakezdik kapcsolatukat, a teljes kudarc tudatában persze. Itt persze megint felmerül egy fontos kérdés: megéri-e még így mindent előröl kezdeni, mintha semmi sem történt volna a múltban, vagy pont hogy a kudarc fogja segíteni őket? Hiszen Joel és Clementine már elmondhatja, hogy tényleg átmentek már egy-két hullámvölgyön együtt, jobban megismerték egymást, ezáltal talán a hibák is kiküszöbölhetőek lesznek következő alkalommal. Vagy nem, majd eldől. De kell, hogy oka legyen annak, hogy az átéltek ellenére mégis megbeszélnek egy találkozót. Vagy már maga a tény, hogy szövetkeznek a Lacuna emberei ellen. Minden jel arra mutat, hogy nem teljesen megalapozott döntés volt ez a részükről, egyszerűen csak belefáradtak, hogy ugyanazokat a köröket futják.

A film felépítése eléggé komplex, néha nem teljesen egyértelmű pontosan hova is kalauzol minket a rendező, de ha egyszer beleássuk magunkat fontos és enyhén filozófiai vonatkozású kérdések is vetődhetnek fel, amikre tőlünk függ, hogy hajlandóak vagyunk-e megkeresni a választ.

Gondry előtte leginkább elvont, egyedi klipjeivel és reklámjaival tűnt ki. Dolgozott már együtt többek között a Radioheaddel, a Rolling Stonesszal, de számos klipet rendezett már Björknek is. Reklámjai közül talán a Levi’s és a Nike márkáknak készítettek a legismertebbek. Kis- és dokumentumfilmjei száma nem rúg olyan magasra, mint a fent említett másik két műfajéi, de ugyancsak sikerült belevinnie utánozhatatlan egyéniségét a kevésbé ismert műveibe is. Legnagyobb inspirációjának a Le voyage en ballon (Utazás a léggömbön) című francia kalandfilmet tartja.

Böszörményi Gyula - A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei 2.)

A Leányrablás Budapesten című, nagysikerű regény folytatásában a szerző tíz valóban megtörtént, a korabeli sajtó által dokumentált esetre igyekszik fényt deríteni, miközben e szép, izgalmas, békebeli korban valóban élt személyek és valós helyszínek sorát szerepelteti. A nyomozás csak most veszi igazán kezdetét!

A magyar történelem sosem volt a szívem csücske, mégis imádtam ennek a könyvnek minden sorát. Szerintem eleve nem könnyű egy történelmi regényt megálmodni, hát még ha 10 valóban megtörtént gyilkossági eset is van a dologban. Gyula bácsi persze tökéletesen vette az akadályt, a végeredmény pedig az egyik kedvenc magyar könyvem lett.

Erős a gyanúm, hogy a tényleges könyv megírása feleannyi idő volt, mint a rá áldozott kutatómunka. Minden adat a helyén, még a legjelentéktelenebb szereplőknek is megvan a maguk helye és szerepe, minden összefügg mindennel, rejtély rejtély hátán és közben a nőknek még mindig otthon van a helyük. Nemcsak, hogy a kor ábrázolása helytálló, de az adott korhoz képest meglepően izgalmas (legalábbis engem megfogott, annak ellenére- hogy ezt az időszakot annyira nem preferálom), hiteles és nyílt.

Értem értem az utóbbit úgy, hogy drága főhősnőnk persze nem elégszik meg a társadalom által rátukmált sztereotípiával/skatujával és természetesen kedvenc bárónk sem az arisztokraták leányálmát éli. Ha ez a két karakter összekerül ott persze, hogy szegény olvasó csak a fejét kapkodja non-stop. Külön-külön is imádtam őket, de egy szerelmi szálnak persze én sem lennék ellene. A mellékszereplők is rendesen ki voltak dolgozva, mindegyikőjük fontos szerepkörrel, miközben pontosan tudtuk, hogy kik is vannak igazán a középpontban.

Egy magyarázat-áradat nélküli Böszörményi könyv pedig nem is lenne Böszörményi könyv. Én már olyan szinten hozzászoktam a rendszeresen felbukkanól megjegyzésekhez , hogy egyáltalán nem voltak zavaróak. Sőt, a pontos dokumentálás inkább valosaghubbe tette a történetet. Az olvasó méginkább maga elé tudta képzelni a korabeli Magyarországot az összes piti bűnözőjével és sikátorával. Az idegen szavaknál a fordítások pedig különösen jól jöttek. Nem egy könyvnél kergetett már az őrületbe, amikor a végére kellett lapozgatnom a magyarázatokért. 

Összességében a minőség, a tartalom, a stílus és a történet vezetése is tartja a megkezdett színvonalat. A borító pedig változatlanul gyönyörű. Bárki is felelős érte, ezért külön köszönet jár neki. Tipikus példa arra, amikor egy könyvre már ránézni is jó, mert tudod, hogy ebben az esetben nyugodtan lehet ítélni a borítóról is.

Leiner Laura - Hullócsillag (Bexi 2.)

Bexi, akinek mostanra megjelent, és zajos sikert aratott a második nagylemeze, az Offline, továbbra is sikeres énekesnő, Nagy Márkot viszont teljesen elfelejtették, mert végül nem ő nyerte a tehetségkutató műsort. Körte mindent megtesz, hogy ismét sikeressé tegye Márkot, de ez nem egyszerű, nagyon mélyről kell felhozni a srácot. És hát ott vannak neki Aszádék is, még mindig a garázsában. Ezért aztán Körte megragadja a romlott majonéz miatt adódó lehetőséget, és belegyezik abba, hogy menedzseltjeivel Londonba repüljön egy utazási műsor forgatására.

Ki lehet 17 évesen öregedni Leiner Laura könyveiből? Nagyon úgy tűnik, hogy nekem sikerült. Az SzJG után számomra egyfajta mélyrepülésbe kezdtek a könyvei, az igazi kőkemény, mélypontot persze az Akkor szakítsunk jelentette, de úgy látszik ezzel a sorozattal se tud majd visszahódítani. Ezen a ponton nekem már több sebből (illetve lapból) vérzik az egész, mint amit elviselnék, mégis valamiért rendre újabb és újabb esélyeket adok neki. Megszokás, naivitás, unalom, nem akarom tudni minek nevezzem, de Laura könyvei már nem ugyanazt jelentik nekem, mint pár éve.

Már az első könyvnél is az volt az érzésem, hogy néha mintha nem is itthoni keretek között játszódna. Ebben a részben ez csak erősödött bennem, Bexi nem is tudtam hova és milyen nagy sztárnak képzeli magát. Nem hinném, hogy ennyire nagy színvonalú lenne a magyar pop zene/ipar, hogy ki sem látszanak a munkából, bár én soha nem voltam oda a magyar popzenéért, soha nem ástam bele magam egy-egy hazai "híresség" magánéletébe, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire elfoglaltak lehetnek.... "Hatalmas médiaérdeklődés", feszített munkatempó egy olyan országban ahol nem lakik 10 millió ember sem, akiknek ehhez mind közük lenne?? Másfelől a könyv rendre tele van olyan jelenetekkel ahol Bexi egész nap otthon van, tanulni persze képtelen,a zenével szintén nem foglalkozik, de azért a munkából ki sem látszik saját elmondása szerint... 

A szerelmi szál.... szerintem konkrétan nem is létezik. Egy nagy szenvedés-halmaz, nem több. Geriről össz-vissz annyi infót kapunk, hogy ő az ex, a "nem mainstream" zenész és a szemét egy személyben, Se több, se kevesebb. Na ezek után próbálja bárki eldönteni, hogy Bexi mit lát benne... Nagy Márknak ezzel szemben túl sok oldalát ismerjük. Nem fogott meg különösebben, mint karakter, a való életben is jó messzire szeretném tudni magamtól az biztos. Számomra tipikusan az a jellem, aki a saját maga szemében tökéletes, és mindaddig képtelen felfogni, hogy bizony ő is tud hibázni/pofára esni, amíg meg nem történik vele a "baj." De persze ekkor is másnak kell kiráncigálni az önsajnálatból és a tehetetlenségből. Egy bizonyos szintig mindketten kihasználták/ják Bexit, és ez fordítva is működik. Geri miatt futott be, most meg ő kell a műsorhoz. A srác önértékelését viszont remekül tükrözi, hogy egy ilyen lehetőséget is elfogadott. Márkkal pedig eleve így ismerkedtek meg. Nem tudom eldönteni, hogy melyik kapcsolat egészségtelenebb, de Márk annyi előnnyel indul, hogy Bexi a műsor után már teljesen önként segít neki.

A legtöbb problémának nem is nagyon értettem vagy csak már előzőleg túlságosan elment az életkedvem, hogy még a nemlétező okokat-indokokat is nekiálljam boncolgatni. Az, hogy képtelen tanulni mindenkivel előfordul, de nem  folyamatosan. Ezért lett magántanuló, saját időbeosztással, ha eddig nem tudott ehhez hozzászokni, akkor ez van, de persze a végén mindig a szülő érzi magát hibásnak ha kicsi lánya elcsesz valamit. Aztán ott van a Lili-ügy. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol az utolsó csepp empátiám is elfogyott, de a kiscsaj úgy viselkedett, mintha minimum egy kivégzés elől menekülne az utcákon, nem pedig egy hétvégéről lenne szó az apjánál. Anti kifakadását viszont még annyira sem éreztem jogosnak, mint az összes többit feljebb. Addig érthető, hogy szüksége lett volna a barátjára egy fél napra, de valakinek közbe jön egy váratlan dolog, amire egy szerződés kötelezi és nem is a saját hibájából történt, akkor nem látom át, hogy ezen miért kell huzamosabb ideig hisztizni. 

A Körte, Fogd Be Aszád, Evelin csapat persze próbálta menteni a már alapjáraton menthetetlent. A legviccesebb jeleneteket most is nekik köszönhettem, és van egy olyan érzésem, hogy Evelin becsatlakozásával az együttesbe csak egyre több ilyet fog eredményezni. A sok drámázás után jó volt olyanokról is olvasni, akik nem akadtak fenn minden baromságon...

Sorozatok második részeivel szerintem már pszichésen is hadilábon állok, így egyenlőre kíváncsian várom mit sikerül kihozni a következőből.

Suki Kim - Nélküled mi sem vagyunk

Avagy Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén

A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi. 
A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is. 
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.

A legtöbb észak-koreai történet az országból már kijutottak és nem a még bent élők vagyis a rendszer "foglyai" köré koncentrálódik. Ezért is érdekelt, milyen lehet a helyzet a határokon belül, ha már az azon kívülivel nagyjából tisztában vagyok (legalábbis szeretem ezt hinni...).

Egyfajta kettősség jellemzi az országot: a leginkább a látszattal törődnek, amit mind a külvilág, mind a lakosok felé mutatnak. Bombákkal fenyegetőznek, gazdaságilag az élen szeretnének járni (annak ellenére, hogy ilyen téren elzárkóznak), az országban viszont mindennaposnak számít az éhezés, vagy éppen a nem megfelelő ételek, a sorozatos áramkimaradások, a kényszemunkák (pl.: építkezéseken) vagy éppen a munkatáborok.

Hatalmas munka és energia lehetett kiépíteni egy ilyen elnyomó és diktatórikus rendszert egy olyan században, ahol majdnem mindenki fel tud/akar szólni a jogaiért. Ezzel szemben Észak-Koreában az engedelmesség és a hallgatás egyet jelent a biztos túléléssel. A lakosok viszont még ha akarnának sem tudnának kiállni magukért, olyan szintű ott az elnyomás, a megfélemlítés, a szabad akarat és az egyéni vélemény teljes semmibe vétele.

Ez ugyanúgy jellemző az elit rétegre, ha nem jobban. Ők egyben ugyanis az országot vezető réteg örökösei , akiknek  szinte már kötelességük mindenben engedelmes kiskutyaként követni az éppen hatalmon lévő diktátort. Így nem csoda, ha őket sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint az átlag polgárokat. Habár az ország legelitebb (és abban az időszakban valószínűleg ez volt az egyedüli működőképes is) egyeteméről van szó, a leírtak alapján rendre egy rendkívül jól biztosított börtön ugrott be. Magas kerítés, őrök, szabályozott programok és bevásárlások, az addigi élet teljes hátrahagyása.

Mivel egy tanár/újságíró szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, egyaránt megismerhetjük a tanár és diák oldalakat is. Az egyik leghatásosabb eszköz amivel az ország előszeretettel él, az a teljes bizalom hiánya. Nem hogy a diák nem bízhat a tanárban, és fordítva, barát a barátban, de még arra is van esély, hogy az embert éppen a tulajdon szomszédja küldte aznap koncentrációs táborba. 

A diákokat általában párokba osztják, de ezek csupán "kényszer-barátságok". Bizonyos időközönként mindenki új párt kap, csak hogy esélyük se legyen közelebb kerülni egymáshoz, netán megosztani a másikkal a rendszer ellen irányuló gondolataikat (ha egyáltalán vannak nekik...). A szüleikkel nem is nagyon találkozhatnak, sokszor azt se tudják, hogy vannak a testvéreik. Teljes bizonytalanságban nőnek fel, és a tudatban, hogy bárki, bármikor elárulhatja őket.

Ez alól még maga az elit sem kivétel. Kínosan ügyelniük kell minden kimondott szóra, minden kapott osztályzatra, hiszen ezek fogják egy napon meghatározni a jövőjüket. Születésüktől fogva a vezetők pozíciók nevelték őket, állandó nyomás és megfelelési kényszer nehezedik rájuk a párt felé, ami az életük irányítója is egyben. Magán iskolának csúfolt börtönben elő katonák, akik még a mellettük ülővel sem oszthatják meg, pontosan mit is gondolnak az életüket átszövő terrorról.

Mégis néha annyira ártatlannak, fiatalnak és esetlennek tűntek a lapokon leírt fiúk. Ugyanúgy szerették egymást ugratni, kosarazni vagy lányokról beszélgetni, mint bárki az ő korukban. Nem mertem/merek belegondolni milyen jövő vár rájuk...

Dühítő és egyben kétségbeejtően szomorú is ami abban az országban folyik és ennek gazdag-szegény ugyanúgy kárát látja, habár teljesen más formában.

Markus Zusak - A könyvtolvaj

1939, a náci Németország 

A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi. 

Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek. 

Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki. 

És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.

A téma nem a legvidámabb és nem is az egyik legkedveltebb eseménysorozat Európában. Az írónak ennek ellenére sikerült egy olyan szemszögből ábrázolnia a történelmi vonatkozásokat és a karaktereket, hogy azok egy teljesen más képet közvetítenek az akkori németekről és az akkori hangulatról. Azokat a németek, akik az akkori rendszer és közhangulat ellen voltak a törikönyvek hajlamosak elfelejteni. Pedig ott voltak ők is, csak sajnos kisebbségben, bujkálva és megfélemlítve. Biztos voltak már akkor is segítőkész Hans és Rosa Hubermannok, a poklot is megjáró Maxok, és persze Lieselek is szép számmal. Mind a maguk módján próbáltak túlélni kisebb nagyobb sikerekkel. És ettől lesznek annyira szerethetőek és valóságosak. Nem törtek meg a rendszer nyomása alatt, hűek maradtak ahhoz, amit helyesnek tartottak (értsd nem öltek/aláztak meg zsidókat) és az állandó rettegés ellenére sem adták ezeket fel.

A Halál narrálása persze emlékeztet mindenkit arra, hogy a történet mégsem lesz sétagalopp. Még a végén szegény olvasó elkezd reménykedni a happy endben... Ettől lett az egész sokkal valóságosabb számomra. Igen, pontosan attól, hogy egy megfoghatatlan, sokak által rettegett 'személy' vezet minket végig a könyvön, ahol az első sorok ellenére én mégis reménykedtem. Ez lehet, hogy naivitásra vall, de egyszerűen van valami a könyvben, talán a karakterek, vagy csak az én nemlétező optimizmusom, ami nem akarta ezeket az embereket holtan tudni. Náluk annyival rosszabb embereknek is sikerült túlélniük ezt az időszakot... A Halál viszont láthatóan nem érzett így. Kíméletlenül, elfogulatlanul közölte a tényeket, hiszen ez volt a dolga, nem pedig a megfáradt olvasók lelkének ápolgatása.

Ez tipikusan egy olyan szituáció, amikor a könyv nem hiába lett világsiker, az biztos. Bárkinek ajánlom, legyen töriszerető vagy nem. Az előbbi persze nem hátrány...

Animék, amik nélkül egy tapodtat se

10 éve tartó kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított anime-rajongásom emlékére úgy gondoltam, az idei első bejegyzés erről szólna. Sajnos a környezetemből több példát is tudnék említeni, amikor nem éppen kedvesen vagy kulturáltan fogalmazták meg egyesek a véleményüket az "üresfejű, ferde szemű animált színes kis figurákról". Mivel már abban az időben is több értelmet találtam az ázsiai kultúrkörben (nem feltétlenül csak az animékben, mangákban), mint az osztálytársaim többségében, nem igazán vettem magamra, nem próbáltam változtatni a véleményükön. Az egyetlen zavaró tényező ilyen esetekben inkább a háttértudás hiánya. A többségük mind a mai napig egy animét nem látott, de ha szóba kerül a téma egytől-egyig előhozakodik a negatív véleményével. A fáradtságot sem venné, hogy rájöjjön, hogy az általuk istenített Amerikán kívül is van élet. Sőt, engem mind a mai napig képes lenyűgözni az ázsiaiak életszemlélete, kultúrája, furcsaságai, hogy nem hagyják magukat nyugatosítani, hogy igenis fontosak nekik a hagyományaik, az egészségük és mindezek mellett még a gazdaság élén is járnak páran.   

Próbáltam összeszedni, azokat az animéket, amiken felnőttem/legnagyobb benyomást tették rám/mind a mai napig vigyorgok/sírok/megállás nélkül nevetek:

Lényegében a középiskolás Kurosaki Ichigo-ról szól, aki megszerzi egy halálisten, Kuchiki Rukia erejét. Megszerezve ezen képességét kénytelen vállalni a feladatot, hogy megvédje az embereket a gonosz lelkektől, a lidércektől és a halott emberek lelkét továbbküldje a túlvilágra, a Lelkek Világába.Talán ezt kezdtem el nézni legelőször. Mindmáig nem vagyok benne biztos, de mindenképp imádom és egy kicsit hálás is vagyok az írójának. Megszerettem a karaktereket, egy rakat felesleges, egy normál beszélgetés során elő nem kerülő japán szót/kifejezést tanultam. Meg persze megalapozta a töretlen rajongásom.

Ha ismerőseim a top5-ös listámról érdeklődnek, ez mindenkinek automatikusan beugrik. Lehet szeretni, nem szeretni, vagy éppen perceken keresztül bőgni és hisztizni, amikor megtudod, hogy vége a mangának az anime meg fuldoklik a flashback jelenetektől. Ettől eltekintve nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni, vagy megunni. Nem is hinné az ember, hogy a "ha Naruto ninja lett, akkor én is túlélek egy hülye matek témazárót" mantra mennyire hatásos. Az egész a fent említett Naruto nevű ninja tanonc életét követi nyomon, aki minden áron a falu vezetője akar lenni, ennek érdekében pedig mindent megtesz a fejlődés érdekében. Az egész tulajdonképpen a kitartásról szól és arról, hogy ne add fel bármennyire is furának és őrültnek néznek az emberek.

Egy viszonylag új, egészen rövid anime lett, de annál jobb. A grafikája pedig egyszerűen gyönyörű. Ezt leginkább a sportolóknak ajánlom, ugyanis az úszásról, és egy váltó csapat tagjairól szól. 5 éves korom óta úszok, szóval nagyon örültem amikor szembe jött vele egy ilyen anime is. Tökéletesen rámutat arra, miért is imádom ezt a sportot, persze néhol a japánok teátrálisságával. Az egyik úszó, Haru eszméletlen tehetséges, de nem versenyzik, ő mindenképpen szabad (free) akar maradni. Azért csinálja, amit mert imádja és nem tudja elképzelni nélküle az életét és én teljességgel meg is értettem. 

Első ránézésre az európia ipari forradalom korába csöppenünk, ahol az alkímia a válasz a világ összes égető problémájára. A szintén alkimista testvérpár Edward és Alphonse Elric anyjuk sikertelen feltámasztása során Ed elveszett végtagjait illetve Al esetében az  egész testét próbálják visszaszerezni a Bölcsek Kövének megtalálásával. A kő köztudottan megsokszorozza a használója erejét, miközben nem kér cserébe semmit, Persze szó van itt még az út során történő áldozatokról, a különböző emberekről akik mind a követ akarják, mind más okokból, és természetesen a testvérekről. Akik bármit megtennének egymásért és az elvesztett "részeikért". Leginkább ez lebeg a szemük előtt, de még egy ilyen helyzetben is ott segítenek az embereknek, ahol tudnak.

Mind a mai napig nem tudom mi fogott meg benne. Az egész őrült, fura, ráadásul emberek képesek benne fegyverré alakulni. Mindezt persze teljes természetességgel. A "fegyvereknek" persze vannak használóik is és mindkét csoport képviselőit egy akadémián gyűjtik össze és oktatják képességeik tökéletesítéseire. A csapatok célja, hogy a fegyvert „halálkaszává” fejlesszék fel, s így az Akadémia fejének,Halálisten mesternek fegyverévé változtassák. A folyamat során a fegyver lelkének 99 gonosz emberi lelket és egy boszorkány lelkét kell elfogyasztania pontosan ebben a sorrendben, különben az egész műveletet elölről kell kezdeni. A grafika teljesen egyedi, a történet és a szereplők pedig pedig annyira ellentmondásosak, hogy az valami röhej néha. A legtöbbet vagy imádják, vagy már a szóba kerülésekor is húzzák a szájukat, de az holtbiztos, hogy senki sem tud csak úgy elmenni mellette.

"Akinek a neve felkerül a halállistára, meg kell halnia..."

"Az írás csak arra a halandóra hat, akinek az arcát maga elé képzeljük – azonos nevű emberek az arcképük ismeretének hiányában nem halnak meg."

"A kiválasztott név leírása után 40 másodpercen belül meg kell határozni a halál okát."

"Amennyiben a halál okának meghatározása elmarad, az áldozat 1 percen belül infarktust kap, és meghal."

"A halál okának meghatározása után további 6 perc 40 másodperc adott arra, hogy a halál konkrét részleteit kifejtsék.”

„A Halállista minden oldala, és azok darabkái ugyanazzal a hatással bírnak, mint az egész füzet. Bármivel lehet írni rá (például vér), amíg a betűk jól olvashatóak.”

Amikor Yagami Light, egy kiemelkedően értelmes középiskolás megtalálja a Halál Listát és elolvassa a fent taglalt szabályokat elgondolkodik, hogy mi emberek már eddig is mennyit ártottunk egymásnak és a bolygónak. Így a hírekben látott bűnözők neveit módszeresen elkezdi felírni a listára. Egy idő után persze a rendőrség is gyanút fog, a média pedig ráragasztja az ismeretlen gyilkosra a Kira ( a Killer szóból) nevet. Műfaját tekintve egyfajta thiller keveredve sok-sok pszichológiai húzással. Igazi agyalós történet, nem igazán lehet kiszámítani az egyes lépéseket.
A fő kérdés persze az, hogy Light-nak igaza van-e: ki lehet/kell/szabad-e irtani a bűnözőket második esély nélkül? Light büntetést érdemelne vagy vállveregetést? Kell-e a világnak egy hatalomtól megrészegült tizenéves, aki istent játszik? 

Jennifer L. Armentrout - Oblivion (Luxen 1.5)

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom

Az egy dolog, hogy mostanában egyre népszerűbbek a másik szemszögből megírt történetek, de könyörgöm, ha egyszer az ember pénzt meg időt szán rájuk, akkor joggal várhatja azt a bizonyos pluszt. Ami innen teljességgel hiányzott. Ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra. Az eddig már átélt/elolvasott oldalakon rágjuk át magunkat hajnalok hajnaláig nosztalgia címszó alatt. Mert a könyv (vagy éppen több, ha úgy tetszik) nem más mint egy hatalmas nosztalgia-buborék, ami ezelőtt már vagy ötször beleragadtunk. 

Pár fejezet után abba akartam hagyni, de úgy voltam vele, hogy legalább a visszaemlékezés, na meg Daemon miatt megéri újra belekezdeni. Félreértés ne essék az írónő stílusa még mindig eszméletlen, a poénok egyediek, a szereplőket vagy imádom vagy fejbe verném őket egy serpenyővel, de hiányzott belőle az az "újdonság-érzés", ami megvolt az eddigi kötetekben. A színvonal megmaradt, csak éppen nem az életed könyve, amiben előre tudod, hogy mikor mi fog történni... Páran írták, hogy kárpótlásul itt vannak Daemon gondolatai, de engem különösebben nem kötötték le. 

Az egyik az, hogy kaptuk már plusz részeket az ő szemszögéből is, így amit akartam, már elolvastam vagy utánanéztem Armentrout kommentjeinek Facebook-on (pl. Katy elkobzott cetlije). Másodszor pedig egy kicsit erőltetettnek éreztem az egészet. Attól meg, hogy rajongok ezrei netán milliói vártak egy ilyen konyvre, nem feltétlenül kell piacra dobni. Jó, hogy ennyire szeret minket, de akkor legalább tegyen bele valami újat, ne csak az eddig megtörtént eseményeket dolgozza fel máshogyan. Igazan kár érte, én például sokkal szívesebben olvastam volna kisebb részleteket a helyi luxen közösségről, mintsem Katy lábairól (vagy bármely más testrészéről, ha már itt tartunk...)

A történetről, magáról meg mindig nem tudok/akarok/fogok semmi rosszat írni, úgy jó és szerethető ahogy van, de sokadszorra már nem adja nekem vissza ugyanazt a hangulatot. Ha az írónő pedig ennyire szeretne még foglalkozni a sorozattal én abszolúte vevő lennék Dee és Archer történetére is. Angyalszerűben garantáltan lenne olyan, amin meg fizika órán sem aludnék be.

Boldog karácsonyt és köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta :) ^^

Jennifer L. Armentrout - Shadows (Luxen 0,5)

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 
Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 
Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Végre megkaptuk Dawson könyvét is! A könyvekben egy kicsit távolinak egy egysíkúnak éreztem, mint akinek csak Bethany kiszabadítása a fontos (persze érthető okokból), a többi dolgon meg átsiklott. Vártam már, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is a harmadik Black.

 A könyv a sorozat előzményét taglalja a szokásos Armentrout stílusban, a szokásos helyszínen, úgy ahogy a szokásos karakterekkel, mégis valahogy kevesebbnek éreztem. Szerethető, gyorsan olvasható, Beth és Dawson aranyosak és totál összeillők, de pont ahogy Daemon mondta az 1. kötetben (csak tipp), minden egy szemvillanás alatt történik. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy 3 hónap alatt játszódna a cselekmény, inkább tűnt heteknek. Meglátják egymást, járni kezdenek, Dawson lebukik, eltűnnek. Történet szempontjából semmi új, vagy váratlan. 
Dawson-nak viszont (hála égnek) van egypár Daemon-nal közös vonása. Bármit megtenne Beth-ért és a családjáért, automatikusan vállalja a tetteiért a felelősséget. Kettejük közül ő a kedvesebb, de mindenki csúnyán benézte, amikor azt hitték, hogy Daemon miatt kell többet aggódniuk.
Viszonylag újdonságként a Thompson ikrek is nagyobb szerepet kaptak. Andrew és Ash a többi könyvben sem lett kedvesebb, de az elején igazán kitettek magukért. Soha nem bírtam őket, de itt igazán nem bántam volna, ha Dawson mindkettőt felkeni a falra...
Bethany nem volt különösebben érdekes, vagy kidogozott, őt inkább csak amolyan Dawson-t kiegészítő kellékként tartottam számon. Az új lány, aki fest. Ennyi, nem több vagy kevesebb Dawson mégis érdeklődni kezd iránti. Felvetődik a kérdés: miért, de ezen a ponton kit érdekel már?
Viszont vicces volt úgy olvasni, hogy már tisztában voltam mire képes a Védelmi Minisztérium. Itt értelemszerűen még senki sincs tisztában vele, hogy pontosan mennyit is tudnak a védelmisek és mire is képesek. Halálra izgulták magukat, amin tudtukon kívül már úgysem tudtak semmit sem változtatni.

Beth és Dawson alapvetően sokkal gyengébb karakterek és páros, mint anno Katy és Daemon. Nem hiába nem kaptak sorozatot.

Michelle Hodkin - The Evolution of Mara Dyer (Mara Dyer 2.)

Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??

A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek. 

Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.

Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...

Michelle Hodkin - The Unbecoming of Mara Dyer (Mara Dyer 1.)

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.

Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.

Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Ha valaki egy szimpla szirupos sztorit akar kézbe venni, annak ez a könyv garantáltan nem jó választás. Nem azt kapod amire számítasz. Nem egy könnyed olvasmány, ahol fél nap múlva már nem tudsz visszaemlékezni a főszereplő nevére. Ez a könyv összezavar, de legalábbis nem tudod hogy állj hozzá. Izgalmas, élvezhető, de ami a legfontosabb: próbál szakítani a klisékkel. Igaz, hogy nem igazán megy neki, de a próbálkozást is illik értékelni...

Az első benyomás nem volt éppen a legjobb. Adott volt egy teljesen átlagos lány egy nem teljesen normális baráti társasággal meg persze a baleset és az utána beálló amnézia sem igazán könnyítették meg az ismerkedést. Az ilyen történeteket kínosan egyszerűen unalmassá és fárasztóvá lehet tenni egy-két jól irányzott közhellyel, de ilyen téren ez a könyv mondhatni csalódás volt.

Helyenként elvesztettem a fonalat és már nem voltam vele tisztában, hogy Mara képzelődik, vagy én. A paranormális szál bevezetése nem volt a legjobbnak mondható, tulajdonképpen a semmiből  jött elő. Mara az elején egy szimpla lány volt, aki próbált túljutni 3 barátja elvesztésén, oldalakkal később viszont már más emberek megölését látta leperegni a szemei előtt, a következő pillanatban meg őt kiáltják ki magának a gyilkosnak (kezet fel, ha valaki ezt érti). Ezek ellenére a lány mindvégig racionálisan próbál gondolkozni, észérvekkel megmagyarázni a lehetetlent.

Nem igazán tudom, hogyan viszonyuljak Noah-hoz. Az egész történettel így vagyok, de vele különösen. Az elején úgy tűnik, csak az erőtlen, elcsépelt és enyhén kidolgozatlan szerelmi szál miatt van rá szükség, de később persze kiderül, hogy ő sem teljesen "normális". Igazából az egész jelleme ilyen. Azt ember azt hiszi könnyen beskatulyázhatja, elmondhatja mindenféle sablonkarakternek, de végül is folyamatosan csak meglepetéseket okoz. Több van benne, mint elsőre látszik, ezért is várom, mit lehet belőle kihozni még a továbbiakban.

A vége persze totál függővég. Egyrészt egész végig az orrunknál fogva vezettek minket, én például automatikusan elhittem, hogy nincs több túlélő, másrészt nem lehet biztosra sejteni, hogyan fog Mara végül jól kijönni az egészből.

Jus Accardo - Toxic (Denazen 2.)

Mikor a Sumrun éjszakáján egy Hatos megmenti Kale életét, figyelmezteti, hogy ennek következményei lesznek. Egy csere. Valamit adniuk kell a fiú visszanyert életéért cserébe. De Dez nem is sejtette, hogy épp azt az egy dolgot veszíti majd el, amiért bármit megadna… És nem elég, hogy Dez elveszíti Kale érintése elleni immunitását, az a Hatos, aki segít megtanítani Kale-nek, hogyan tudja irányítani a képességét, az első pillanattól kezdve odavan a srácért. Jöhet még ennél is rosszabb? Igen, Jade meg tudja érinteni Kale-t. De most a csábító Dez legkisebb problémája.

Az első kötet elment, ez viszont konkrétan kiakasztott. Sorozatok második kötetei számomra sosem hozzák a megkezdett színvonalat, de mivel itt a kezdet sem volt éppen jónak mondató, legnagyobb unalmam közepén akaródzott csak nekiállni eme újabb remekműnek.

Dez eddigi szerethetőbb tulajdonságai egyre tűntek el és teljesen átment egy nyavalygó, önostorozó, hisztis libába. Pontosan tudta mit történik vele, de mivel olyan okosnak hitte magát, inkább szépen hallgatott mindenről. És pontosan ettől lett mérhetetlenül ostoba. Lehet, hogy a többiek se tudtak volna segíteni rajta, de legalább nem arról szólt volna a könyv fele, hogy a szerencsétlenségén nyafog. 

Kale-t viszont teljesen elnyelte ez a rész. Mást nem is tudott tenni, mint sodródni az árral és próbálkozni a képességét illetően. Néha nekiugrott Alexnek, másszor csak azon tudott siránkozni, hogy nem tud Deznéhez érni. Az ő szerepe nagyjából ennyiben ki is merült. Na meg abban, hogy volt kin Deznek meg Jade-nek marakodnia. 

Míg az első kötetben elviseltem Alexet, itt komolyan elgondolkodtam az igazi szerepén. Máshogy nem igazán ért a féltékenykedésen, a többi szereplő kiakasztásán, meg konfliktusok sorozatos kreálásán kívül. Létezése teljesen felesleges szintre redukálódott. Az elhanyagolhatatlan, immár kibővült szerelmi háromszög negyedik tagja Jade, egy újabb vitatott létű, de szintúgy idegölő és 100%-ban haszontalan szereplő. Elvileg Kale-nek kellene segíteni, kudarca leplezése érdekében viszont inkább kikezd vele. Ennyire naiv és vak szereplő se sok van, az biztos...  Velük ellentétben Ginger tisztában volt mindennel, mégse mozdította még a botját se, hogy segítsen bárkinek is. Ő is csak egyre ellenszenvesebb lesz, ahogy haladunk előre.

Ekkora mennyiségű ömlengés, nyavalygás és szenvedés áradatot még én sem feltételeztem, fogalmam sincs mire kellene számítanom a továbbiakban, de talán jobb is így.

Jus Accardo - Touch (Denazen 1.)

Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.

Az Obszidián után jelentős mértékben megnövekedett a bizalmam a paranormális, netán földönkívüli szereplőkkel rendelkező könyvek iránt, de úgy tűnik inkább a filmeknél kellene maradnom. A történet pörgős, gyorsan olvasható és szórakoztató volt, mégis az volt az érzésem, hogy egy pocsék X-Men utánzatot forgatok a kezeim között. Ez az egész Hatos dolog feldobta a könyvet, érdekes volt, csak nem túl eredeti. Amilyen gyorsan halad előre a cselekmény, ez viszont csak egy kicsit volt zavaró.

Vegyes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, legfőképp a szereplők miatt. Érdekesen indul be a sztori, konkrétan Dez és Kale találkozásával. Dez-t nem igazán érdekli a tényt, miszerint Kale nemrég végzett előtte egy emberrel pusztán az érintésével, utána meg a lányt akarta megölni. Dez-ben vagy túláradt a mazochizmus, vagy csak szimplán nem volt halálfélelme. Ennek ellenére tetszett, hogy bármilyen őrültségben benne volt, igazán törődött Kale-le, sőt segített neki, ráadásul feltűnően keveset hisztizett. Kale ezzel szemben nem igazán nőtt a szívemhez. Az elején még csak-csak elment az ismerkedése a világgal, a legapróbb dolgokon való elcsodálkozás, de könyörgöm nem kell az utolsó darab megveszekedett vázától is hátast dobni! Sokadszorra ugyanaz már kissé idetépő és erőltetett. Nem is igazán az a tipikus álompasi, pedig ez a könyv nem halt volna bele. Sőt, kifejezetten szüksége is lett volna egy ilyen karakterre, lett volna mivel feldobni az unalmas részeket. Főleg, hogy a szerelmi szál sem igazán sikerült úgy, ahogy Accardo eltervezte (legalábbis remélem). Kissé vontatott, kissé unalmas, kissé erőltetett. Az elsőt leszámítva kvázi a teljes könyv jellemzése.

Alex picsogása(i) és felesleges kísérletei önmaga kimagyarázására sem dobták fel igazán a hangulatot. Elvileg ő az a karakter ,akit vagy szeretsz, vagy nem. Fel nem tudom ésszel fogni, hogy hogy a jó hetedik buddhista pokolba lehet kedvelni egy arrogáns, könnyen megvezethető, önmagát sajnáltató srácot, aki képes volt leszúrni valakit, csak mert nem kapta meg, amit akart. Az egyetlen ami kifejezetten tetszett, azok a leheletnyit kegyetlen Denazenes jelenetek voltak. Azoknak -a szerelmi szállal ellentétben sikerült valami gyenge érzelem-utánzatot kicsikarniuk belőlem. 

Kevesebb, mint egy nap alatt letudtam. Érthetetlen okokból én mindig a végtelenségig húzom az unalmas könyvek befejezését, szóval ennek jót kellene jelentenie, de itt csupán annyival tudom magyarázni, hogy olvasási szokásaim rohamosan fejlődnek. Semmi esetre sem az előbbi. Túl sokat vártam ettől a könyvtől a jó értékeléseket és a tömérdek  Obszidiánhoz való hasonlítgatást olvasva. Úgy tűnik, hiba volt.

Jamie McGuire - Beautiful Oblivion

A függetlenségét szenvedélyesen védelmező Camille Camlin, becenevén Cami boldogan hagyta a háta mögött a gyermekkorát, mielőtt az véget ért volna. Dolgozik, amióta megszerezte a jogosítványt, és a főiskola első éve óta albérletben lakik. Most a Red Doorban pultos, és a munkán meg főiskolai óráin kívül nincs másra ideje. Trenton Maddox az Eastern Állami Egyetem koronázatlan királya volt, aki már középiskolásként egyetemista lányokkal járt. A barátai irigyelték, a nők be akarták törni, de miután egy tragikus baleset fenekestől felforgatta az életét, Trenton otthagyta az egyetemet, hogy megbirkózzon iszonyatos lelkifurdalásával. 
Tizennyolc hónappal később Trenton otthon lakik özvegy édesapjával és egy helyi tetováló szalonban vállal munkát, hogy fizetni tudja a számlákat. Amikor már azt hiszi, hogy az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba, a szeme megakad a Red Doorban egyedül üldögélő Camin. 
A lány hisz abban, hogy sikerül szigorúan plátói szinten tartania a Trentonhoz fűződő friss barátságát. De amikor egy Maddox fiú szerelmes lesz, az örökre szól – még akkor is, ha esetleg Cami miatt hullik szét a már így is szétforgácsolódott családja.

A nagy csattanót már jó előre lelőtték nekem (ezúton köszönöm a padtársamnak), így sok érdekes, értelmes, szerethető elem nem maradt a könyvben. Az egész nagy konfliktus, a szeret-nemszeret huzavona a spoilert kerülő olvasók (és nem olvasó padtársakkal rendelkezők) számára csupán a legvégén áll össze egy értelmesnek titulálható, elfogadható okká. Egészen addig, úgy tűnik, mintha a szereplők értelmetlen baromságokról vitatkoznának, de rájuk hagyjuk, mondván ők biztos értik, mi meg majd meg fogjuk érteni. Hála (vagy nem, majd kiderül) égnek, nekem nem kellett ezen végigmenni, értettem én, hogy Trenton mit nem tud és Cami mit és miért akar titokban tartani. CSAK ROHADTUL NEM ÉRDEKELT! Cami járt Thomas-szal 3 hónapig, majd újabb 3 hónapig tartották a kapcsolatot úgy-ahogy (és nem, nem vagyok hajlandó pár sms-t meg elvétett hívást kapcsolatnak nevezni), majd Cami szakított vele Trenton miatt. Aki szegény mindebből annyit tudott, hogy a lány őt választotta, azt már nem hogy a tulajdon bátyja helyett. Thomas természetesen tudta, ki miatt esett szét a kapcsolata (de most komolyan, mit vár sok-sok kilométer távolságból??), ami megint csak nem fair az öccsével szemben. Cami, ahelyett, hogy tájékoztatta volna utóbbit (mert, miért is ne??), inkább egyre mélyebbre ásta magát hazugságai fertőjében. Én azért bírtam volna. ha beléjük fullad.

Ennél a komplett Gordiuszi csomónál talán egy idegőrlőbb momentum(sorozat) jött szembe velem ezen lelki terror folyamán. Cami a Redben végzett munkája mellett elkezd Trenton munkahelyén, egy tetoválószalonban is dolgozni. Mivel nincs egy tetkója se, és többszörös nyomás hatására az a téveszme lesz a mániája, miszerint csak úgy lehet tetkószalonban dolgozni, ha legalább 1 dl tinta van a bőre alatt, hagyja Trent-nek, hogy kivarrja. Nem azért, mert mindig is tetkót akart, vagy szereti őket, esetleg művészeti szempont miatt. Nem, pusztán munkahelyi követelményként. 

Trenton egy pontig egészen elviselhető volt. Számítottam rá, hogy a szituáció áldozataként fogok rá tekinteni, de mivel ez nem következett be maradtam a szimpla közönynél. Semmivel sem volt érdekesebb vagy szerethetőbb Travis-nél. Az egyetlen különbség kettejük között a vérmérsékletük volt. Míg az utóbbi már-már kényszeresen verte laposra az embereket, Trenton viszonylag hatékonyan tudott uralkodni magán. Az állandó bébizést és nyáladzást nyála sem nyelem le, de legalább dühkitörései nem voltak.

McGuire eddig még nem hozott össze olyan könyvet, ami különösebben tetszett volna, de örömmel látom, hogy mindketten próbálkozunk.

Colleen Hoover - Ugly Love

Ezek a könyvek elvileg felnőttes témáról szólnak (értsd szex), felnőttekről (értsd huszonéves szenvedő idiótákról). Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat azon egyszerű tényre, mely szerint szabályosan kezdek kikészülni az ilyen könyvektől. Adott egy probléma, ami köré egy egész sztorit felhúznak, de ezt már-már nevetségesen felnagyítják, eltúlozzák és túlagyalják. Drága párosunk sms-ben értelmesebb és sokrétűbb párbeszédeket folytatott, mint szóban. Azon silány hitben tengetik mindennapjaikat, hogy szexszel olyan, hű de sok mindent meg lehet oldani. Mindketten megragadtak a tinédzserkori önmaguk egy visszafejlettebb szintjén, így több száz oldalon egy magát nagyon okosnak gondoló hisztis kislány, meg egy gyerekes, önmarcangoló, magába gubózó pasas véget nem érő kötélhúzásait taglalja az írónő. Ha ezek után még hívhatom így. A Hopeless sorozaton kívül nagyon nem ragadtak magukkal a könyvei. De még Will és Layken a semmiből elugró és a földbe döngölő kapcsolata és úgymond érzelemi is kidolgozottabbak és értelmesebbek voltak, mint ennek a két roncshalmaznak a kiakasztó adok-kapokja. 

Egy tipikus barátság extrákkal kapcsolat, persze szabályokkal. És hát persze, hogy az egyikük mindjárt az elején homlokegyenest mást akar. Tate dolgozhat és tanulhat egyszerre, soha nem ragasztanám rá az "okos, független,  megfontolt" jelzőket. Soha a büdös életbe! Megelégedett az egésszel, úgy, ahogy volt, szó nélkül tűrte, hogy Miles nyilvánvalóan el volt veszve egy érzelmeknek csúfolt örvényben, melynek a középpontja egyértelműen nem Tate volt, de a végén még volt képe felháborodni, ha a srác nem az ő nevét mondja szex közben. Megemlíti, hogy a bátyja nagyrészt távol tartotta tőle a hímnemet tinikorában és ezért nem nem nagyon volt "lehetősége kísérletezni, de ez csak egy újabb szánalmas mondvacsinált ürügy. Ettől még igazán kinyöghetne egy kerek, összetett mondatot Miles közelében.

Miles pedig.... Amikor megláttam, ki fogja alakítani a filmeben, először leküzdöttem a hangosan visongás kényszerét, majd idegeim rendezése után, rájöttem, hogy nagyon különbözik Nick Bateman-től. Míg a színész már ránézésre határozott, addig Miles csak annak tűnik, viszont olyan szinten gyerekes, elveszett és szerencsétlen, hogy az valami röhej. Értem én, hogy nagyon komoly traumán esett át, de lett volna annyi esze, hogy legalább EGY emberrel beszél, nem pedig eljátssza a sértődöttet. És még csodálkozik, hogy Rachel tovább tudott lépni, míg ő ott fuldoklott a depresszióban.

Ha valaki viszonylag jól kezeli a tömény szenvedést és a hülyeséget jól el lesz ezzel a könyvvel. Gyorsan olvasható, Hoover stílusa kissé hanyatlásnak indult azért, de a közelgő film miatt megéri, végigrágni magunkat rajta.