Michelle Hodkin - The Evolution of Mara Dyer (Mara Dyer 2.)

Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??

A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek. 

Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.

Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...

Michelle Hodkin - The Unbecoming of Mara Dyer (Mara Dyer 1.)

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.

Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.

Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Ha valaki egy szimpla szirupos sztorit akar kézbe venni, annak ez a könyv garantáltan nem jó választás. Nem azt kapod amire számítasz. Nem egy könnyed olvasmány, ahol fél nap múlva már nem tudsz visszaemlékezni a főszereplő nevére. Ez a könyv összezavar, de legalábbis nem tudod hogy állj hozzá. Izgalmas, élvezhető, de ami a legfontosabb: próbál szakítani a klisékkel. Igaz, hogy nem igazán megy neki, de a próbálkozást is illik értékelni...

Az első benyomás nem volt éppen a legjobb. Adott volt egy teljesen átlagos lány egy nem teljesen normális baráti társasággal meg persze a baleset és az utána beálló amnézia sem igazán könnyítették meg az ismerkedést. Az ilyen történeteket kínosan egyszerűen unalmassá és fárasztóvá lehet tenni egy-két jól irányzott közhellyel, de ilyen téren ez a könyv mondhatni csalódás volt.

Helyenként elvesztettem a fonalat és már nem voltam vele tisztában, hogy Mara képzelődik, vagy én. A paranormális szál bevezetése nem volt a legjobbnak mondható, tulajdonképpen a semmiből  jött elő. Mara az elején egy szimpla lány volt, aki próbált túljutni 3 barátja elvesztésén, oldalakkal később viszont már más emberek megölését látta leperegni a szemei előtt, a következő pillanatban meg őt kiáltják ki magának a gyilkosnak (kezet fel, ha valaki ezt érti). Ezek ellenére a lány mindvégig racionálisan próbál gondolkozni, észérvekkel megmagyarázni a lehetetlent.

Nem igazán tudom, hogyan viszonyuljak Noah-hoz. Az egész történettel így vagyok, de vele különösen. Az elején úgy tűnik, csak az erőtlen, elcsépelt és enyhén kidolgozatlan szerelmi szál miatt van rá szükség, de később persze kiderül, hogy ő sem teljesen "normális". Igazából az egész jelleme ilyen. Azt ember azt hiszi könnyen beskatulyázhatja, elmondhatja mindenféle sablonkarakternek, de végül is folyamatosan csak meglepetéseket okoz. Több van benne, mint elsőre látszik, ezért is várom, mit lehet belőle kihozni még a továbbiakban.

A vége persze totál függővég. Egyrészt egész végig az orrunknál fogva vezettek minket, én például automatikusan elhittem, hogy nincs több túlélő, másrészt nem lehet biztosra sejteni, hogyan fog Mara végül jól kijönni az egészből.

Jus Accardo - Toxic (Denazen 2.)

Mikor a Sumrun éjszakáján egy Hatos megmenti Kale életét, figyelmezteti, hogy ennek következményei lesznek. Egy csere. Valamit adniuk kell a fiú visszanyert életéért cserébe. De Dez nem is sejtette, hogy épp azt az egy dolgot veszíti majd el, amiért bármit megadna… És nem elég, hogy Dez elveszíti Kale érintése elleni immunitását, az a Hatos, aki segít megtanítani Kale-nek, hogyan tudja irányítani a képességét, az első pillanattól kezdve odavan a srácért. Jöhet még ennél is rosszabb? Igen, Jade meg tudja érinteni Kale-t. De most a csábító Dez legkisebb problémája.

Az első kötet elment, ez viszont konkrétan kiakasztott. Sorozatok második kötetei számomra sosem hozzák a megkezdett színvonalat, de mivel itt a kezdet sem volt éppen jónak mondató, legnagyobb unalmam közepén akaródzott csak nekiállni eme újabb remekműnek.

Dez eddigi szerethetőbb tulajdonságai egyre tűntek el és teljesen átment egy nyavalygó, önostorozó, hisztis libába. Pontosan tudta mit történik vele, de mivel olyan okosnak hitte magát, inkább szépen hallgatott mindenről. És pontosan ettől lett mérhetetlenül ostoba. Lehet, hogy a többiek se tudtak volna segíteni rajta, de legalább nem arról szólt volna a könyv fele, hogy a szerencsétlenségén nyafog. 

Kale-t viszont teljesen elnyelte ez a rész. Mást nem is tudott tenni, mint sodródni az árral és próbálkozni a képességét illetően. Néha nekiugrott Alexnek, másszor csak azon tudott siránkozni, hogy nem tud Deznéhez érni. Az ő szerepe nagyjából ennyiben ki is merült. Na meg abban, hogy volt kin Deznek meg Jade-nek marakodnia. 

Míg az első kötetben elviseltem Alexet, itt komolyan elgondolkodtam az igazi szerepén. Máshogy nem igazán ért a féltékenykedésen, a többi szereplő kiakasztásán, meg konfliktusok sorozatos kreálásán kívül. Létezése teljesen felesleges szintre redukálódott. Az elhanyagolhatatlan, immár kibővült szerelmi háromszög negyedik tagja Jade, egy újabb vitatott létű, de szintúgy idegölő és 100%-ban haszontalan szereplő. Elvileg Kale-nek kellene segíteni, kudarca leplezése érdekében viszont inkább kikezd vele. Ennyire naiv és vak szereplő se sok van, az biztos...  Velük ellentétben Ginger tisztában volt mindennel, mégse mozdította még a botját se, hogy segítsen bárkinek is. Ő is csak egyre ellenszenvesebb lesz, ahogy haladunk előre.

Ekkora mennyiségű ömlengés, nyavalygás és szenvedés áradatot még én sem feltételeztem, fogalmam sincs mire kellene számítanom a továbbiakban, de talán jobb is így.

Jus Accardo - Touch (Denazen 1.)

Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.

Az Obszidián után jelentős mértékben megnövekedett a bizalmam a paranormális, netán földönkívüli szereplőkkel rendelkező könyvek iránt, de úgy tűnik inkább a filmeknél kellene maradnom. A történet pörgős, gyorsan olvasható és szórakoztató volt, mégis az volt az érzésem, hogy egy pocsék X-Men utánzatot forgatok a kezeim között. Ez az egész Hatos dolog feldobta a könyvet, érdekes volt, csak nem túl eredeti. Amilyen gyorsan halad előre a cselekmény, ez viszont csak egy kicsit volt zavaró.

Vegyes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, legfőképp a szereplők miatt. Érdekesen indul be a sztori, konkrétan Dez és Kale találkozásával. Dez-t nem igazán érdekli a tényt, miszerint Kale nemrég végzett előtte egy emberrel pusztán az érintésével, utána meg a lányt akarta megölni. Dez-ben vagy túláradt a mazochizmus, vagy csak szimplán nem volt halálfélelme. Ennek ellenére tetszett, hogy bármilyen őrültségben benne volt, igazán törődött Kale-le, sőt segített neki, ráadásul feltűnően keveset hisztizett. Kale ezzel szemben nem igazán nőtt a szívemhez. Az elején még csak-csak elment az ismerkedése a világgal, a legapróbb dolgokon való elcsodálkozás, de könyörgöm nem kell az utolsó darab megveszekedett vázától is hátast dobni! Sokadszorra ugyanaz már kissé idetépő és erőltetett. Nem is igazán az a tipikus álompasi, pedig ez a könyv nem halt volna bele. Sőt, kifejezetten szüksége is lett volna egy ilyen karakterre, lett volna mivel feldobni az unalmas részeket. Főleg, hogy a szerelmi szál sem igazán sikerült úgy, ahogy Accardo eltervezte (legalábbis remélem). Kissé vontatott, kissé unalmas, kissé erőltetett. Az elsőt leszámítva kvázi a teljes könyv jellemzése.

Alex picsogása(i) és felesleges kísérletei önmaga kimagyarázására sem dobták fel igazán a hangulatot. Elvileg ő az a karakter ,akit vagy szeretsz, vagy nem. Fel nem tudom ésszel fogni, hogy hogy a jó hetedik buddhista pokolba lehet kedvelni egy arrogáns, könnyen megvezethető, önmagát sajnáltató srácot, aki képes volt leszúrni valakit, csak mert nem kapta meg, amit akart. Az egyetlen ami kifejezetten tetszett, azok a leheletnyit kegyetlen Denazenes jelenetek voltak. Azoknak -a szerelmi szállal ellentétben sikerült valami gyenge érzelem-utánzatot kicsikarniuk belőlem. 

Kevesebb, mint egy nap alatt letudtam. Érthetetlen okokból én mindig a végtelenségig húzom az unalmas könyvek befejezését, szóval ennek jót kellene jelentenie, de itt csupán annyival tudom magyarázni, hogy olvasási szokásaim rohamosan fejlődnek. Semmi esetre sem az előbbi. Túl sokat vártam ettől a könyvtől a jó értékeléseket és a tömérdek  Obszidiánhoz való hasonlítgatást olvasva. Úgy tűnik, hiba volt.

Jamie McGuire - Beautiful Oblivion

A függetlenségét szenvedélyesen védelmező Camille Camlin, becenevén Cami boldogan hagyta a háta mögött a gyermekkorát, mielőtt az véget ért volna. Dolgozik, amióta megszerezte a jogosítványt, és a főiskola első éve óta albérletben lakik. Most a Red Doorban pultos, és a munkán meg főiskolai óráin kívül nincs másra ideje. Trenton Maddox az Eastern Állami Egyetem koronázatlan királya volt, aki már középiskolásként egyetemista lányokkal járt. A barátai irigyelték, a nők be akarták törni, de miután egy tragikus baleset fenekestől felforgatta az életét, Trenton otthagyta az egyetemet, hogy megbirkózzon iszonyatos lelkifurdalásával. 
Tizennyolc hónappal később Trenton otthon lakik özvegy édesapjával és egy helyi tetováló szalonban vállal munkát, hogy fizetni tudja a számlákat. Amikor már azt hiszi, hogy az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba, a szeme megakad a Red Doorban egyedül üldögélő Camin. 
A lány hisz abban, hogy sikerül szigorúan plátói szinten tartania a Trentonhoz fűződő friss barátságát. De amikor egy Maddox fiú szerelmes lesz, az örökre szól – még akkor is, ha esetleg Cami miatt hullik szét a már így is szétforgácsolódott családja.

A nagy csattanót már jó előre lelőtték nekem (ezúton köszönöm a padtársamnak), így sok érdekes, értelmes, szerethető elem nem maradt a könyvben. Az egész nagy konfliktus, a szeret-nemszeret huzavona a spoilert kerülő olvasók (és nem olvasó padtársakkal rendelkezők) számára csupán a legvégén áll össze egy értelmesnek titulálható, elfogadható okká. Egészen addig, úgy tűnik, mintha a szereplők értelmetlen baromságokról vitatkoznának, de rájuk hagyjuk, mondván ők biztos értik, mi meg majd meg fogjuk érteni. Hála (vagy nem, majd kiderül) égnek, nekem nem kellett ezen végigmenni, értettem én, hogy Trenton mit nem tud és Cami mit és miért akar titokban tartani. CSAK ROHADTUL NEM ÉRDEKELT! Cami járt Thomas-szal 3 hónapig, majd újabb 3 hónapig tartották a kapcsolatot úgy-ahogy (és nem, nem vagyok hajlandó pár sms-t meg elvétett hívást kapcsolatnak nevezni), majd Cami szakított vele Trenton miatt. Aki szegény mindebből annyit tudott, hogy a lány őt választotta, azt már nem hogy a tulajdon bátyja helyett. Thomas természetesen tudta, ki miatt esett szét a kapcsolata (de most komolyan, mit vár sok-sok kilométer távolságból??), ami megint csak nem fair az öccsével szemben. Cami, ahelyett, hogy tájékoztatta volna utóbbit (mert, miért is ne??), inkább egyre mélyebbre ásta magát hazugságai fertőjében. Én azért bírtam volna. ha beléjük fullad.

Ennél a komplett Gordiuszi csomónál talán egy idegőrlőbb momentum(sorozat) jött szembe velem ezen lelki terror folyamán. Cami a Redben végzett munkája mellett elkezd Trenton munkahelyén, egy tetoválószalonban is dolgozni. Mivel nincs egy tetkója se, és többszörös nyomás hatására az a téveszme lesz a mániája, miszerint csak úgy lehet tetkószalonban dolgozni, ha legalább 1 dl tinta van a bőre alatt, hagyja Trent-nek, hogy kivarrja. Nem azért, mert mindig is tetkót akart, vagy szereti őket, esetleg művészeti szempont miatt. Nem, pusztán munkahelyi követelményként. 

Trenton egy pontig egészen elviselhető volt. Számítottam rá, hogy a szituáció áldozataként fogok rá tekinteni, de mivel ez nem következett be maradtam a szimpla közönynél. Semmivel sem volt érdekesebb vagy szerethetőbb Travis-nél. Az egyetlen különbség kettejük között a vérmérsékletük volt. Míg az utóbbi már-már kényszeresen verte laposra az embereket, Trenton viszonylag hatékonyan tudott uralkodni magán. Az állandó bébizést és nyáladzást nyála sem nyelem le, de legalább dühkitörései nem voltak.

McGuire eddig még nem hozott össze olyan könyvet, ami különösebben tetszett volna, de örömmel látom, hogy mindketten próbálkozunk.

Colleen Hoover - Ugly Love

Ezek a könyvek elvileg felnőttes témáról szólnak (értsd szex), felnőttekről (értsd huszonéves szenvedő idiótákról). Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat azon egyszerű tényre, mely szerint szabályosan kezdek kikészülni az ilyen könyvektől. Adott egy probléma, ami köré egy egész sztorit felhúznak, de ezt már-már nevetségesen felnagyítják, eltúlozzák és túlagyalják. Drága párosunk sms-ben értelmesebb és sokrétűbb párbeszédeket folytatott, mint szóban. Azon silány hitben tengetik mindennapjaikat, hogy szexszel olyan, hű de sok mindent meg lehet oldani. Mindketten megragadtak a tinédzserkori önmaguk egy visszafejlettebb szintjén, így több száz oldalon egy magát nagyon okosnak gondoló hisztis kislány, meg egy gyerekes, önmarcangoló, magába gubózó pasas véget nem érő kötélhúzásait taglalja az írónő. Ha ezek után még hívhatom így. A Hopeless sorozaton kívül nagyon nem ragadtak magukkal a könyvei. De még Will és Layken a semmiből elugró és a földbe döngölő kapcsolata és úgymond érzelemi is kidolgozottabbak és értelmesebbek voltak, mint ennek a két roncshalmaznak a kiakasztó adok-kapokja. 

Egy tipikus barátság extrákkal kapcsolat, persze szabályokkal. És hát persze, hogy az egyikük mindjárt az elején homlokegyenest mást akar. Tate dolgozhat és tanulhat egyszerre, soha nem ragasztanám rá az "okos, független,  megfontolt" jelzőket. Soha a büdös életbe! Megelégedett az egésszel, úgy, ahogy volt, szó nélkül tűrte, hogy Miles nyilvánvalóan el volt veszve egy érzelmeknek csúfolt örvényben, melynek a középpontja egyértelműen nem Tate volt, de a végén még volt képe felháborodni, ha a srác nem az ő nevét mondja szex közben. Megemlíti, hogy a bátyja nagyrészt távol tartotta tőle a hímnemet tinikorában és ezért nem nem nagyon volt "lehetősége kísérletezni, de ez csak egy újabb szánalmas mondvacsinált ürügy. Ettől még igazán kinyöghetne egy kerek, összetett mondatot Miles közelében.

Miles pedig.... Amikor megláttam, ki fogja alakítani a filmeben, először leküzdöttem a hangosan visongás kényszerét, majd idegeim rendezése után, rájöttem, hogy nagyon különbözik Nick Bateman-től. Míg a színész már ránézésre határozott, addig Miles csak annak tűnik, viszont olyan szinten gyerekes, elveszett és szerencsétlen, hogy az valami röhej. Értem én, hogy nagyon komoly traumán esett át, de lett volna annyi esze, hogy legalább EGY emberrel beszél, nem pedig eljátssza a sértődöttet. És még csodálkozik, hogy Rachel tovább tudott lépni, míg ő ott fuldoklott a depresszióban.

Ha valaki viszonylag jól kezeli a tömény szenvedést és a hülyeséget jól el lesz ezzel a könyvvel. Gyorsan olvasható, Hoover stílusa kissé hanyatlásnak indult azért, de a közelgő film miatt megéri, végigrágni magunkat rajta.

Kiera Cass - The Heir (A Párválasztó 4.)

35 UDVARLÓ. 1 HERCEGNŐ. KEZDETÉT VESZI EGY ÚJ PÁRVÁLASZTÓ.Eadlyn hercegnő kislánykora óta hallhatta a véget nem érő történeteket arról, hogyan ismerkedett meg édesanyja az édesapjával. Húsz éve történt, hogy America Singer benevezett a Párválasztóba, és elnyerte Maxon herceg szívét, akivel azóta is boldogan éltek. Eadlyn mindig is igen romantikusnak találta szülei tündérmesébe illő történetét, habár soha eszébe nem jutott volna a nyomdokaikba lépni. Ha rajta múlik, a házasságot addig halogatja, amíg csak lehetséges.Csakhogy egy hercegnő sosem rendelkezhet maradéktalanul az élete felett, így bármennyire hevesen tiltakozik is, Eadlyn sem kerülheti el a saját Párválasztóját.

A 20 évvel ezelőtti Párválasztóban a lázadókon, a szerelmi háromszögön és a mérhetetlen mennyiségű szenvedésen kívül nem történt sok érdekesség. Mindvégig sejteni lehetett America győzelmét, a teljes happy endet és minden egyéb elképzelhető klisét. Erre kiderül, hogy csupán egy fordított felállás, új főszereplő és a régi rendszer eltörlése szükséges a színvonal emelkedéséhez. 

Eadlyn még feministább, mint anno America, ami nem is baj, hiszen ő lesz az első saját jogán uralkodó nő az országban. Kellő mennyiségű önbizalommal van megáldva az biztos, de mivel a munkaköri leírása enyhén megköveteli ezt tőle, elnéztem neki. Tudja mi a dolga és keményen is dolgozik az országért. Viszont azt nem értettem, miért nem ment bele elsőre, hogy 35 srác hónapokig körülugrálja. Értem én, hogy függetlenségre vágyik és totális időpocsékolásnak tűnik a Párválasztó a szemében, de már csak a szórakozás miatt is megéri egy ilyen. Előre borítékolhatóak a vicces és kínos szituációk. Eadlyn kissé zárkózott és nyers, ennek megfelelően bánik a jelöltekkel is. A legtöbbnek a nevét sem tudjuk meg, a többi közül meg egyszerűen nem lehet választani. Mind új dolgokat hoznak ki a lányból, más-más oldaláról ismerjük őt meg a randik alatt. Szépen fokozatosan bontakozik ki a sorokban Illéa következő uralkodója. 

Milyen lehet a Párválasztó a másik oldalról?
Kiera kénytelen volt ezt az új dolgot is kipróbálni. És milyen jól tette! Maxon számtalanszor hangoztatta mekkora nyomás nehezedett rá a verseny és egyidejűleg az uralkodásra való felkészülés miatt. Én ugyanennyi alkalommal képzeltem el, hogy ténylegesen min mehet keresztül. Eadlyn szemén és egyéb érzékszervein keresztül végigkövetjük a sorsolást, a beköltözést, a randikat, a Híradót.... Ezeket mind hiányoltam az előző kötetekből. Ahogy a lány próbálja összehangolni a kötelességeit, azzal amit tényleg szeretne, ahogy egyszerre aggódik az országért és önmagáért... Mindegy. Az úgy volt jó, ez meg így. Végül én is csak megkaptam, amit akartam:)

A jelentkezőkkel viszont mindenkinek nehéz dolga lesz. Idő- és laphiány miatt mindegyiküket csak nagy vonalakban ismerjük, néhányuk eleve úgy ment oda, hogy pontosan tudta mit akar, néhány nem, Eadlyn küzd a függetlenségéért, az országban újabb harcok kezdődnek, az emberek nem igazán örülnek az új rendszernek, Maxon kész idegroncs és meg nagyon várom a következő rész.