Tuesday, 1 March 2016

Leiner Laura - Hullócsillag (Bexi 2.)


Bexi, akinek mostanra megjelent, és zajos sikert aratott a második nagylemeze, az Offline, továbbra is sikeres énekesnő, Nagy Márkot viszont teljesen elfelejtették, mert végül nem ő nyerte a tehetségkutató műsort. Körte mindent megtesz, hogy ismét sikeressé tegye Márkot, de ez nem egyszerű, nagyon mélyről kell felhozni a srácot. És hát ott vannak neki Aszádék is, még mindig a garázsában. Ezért aztán Körte megragadja a romlott majonéz miatt adódó lehetőséget, és belegyezik abba, hogy menedzseltjeivel Londonba repüljön egy utazási műsor forgatására.


Ki lehet 17 évesen öregedni Leiner Laura könyveiből? Nagyon úgy tűnik, hogy nekem sikerült. Az SzJG után számomra egyfajta mélyrepülésbe kezdtek a könyvei, az igazi kőkemény, mélypontot persze az Akkor szakítsunk jelentette, de úgy látszik ezzel a sorozattal se tud majd visszahódítani. Ezen a ponton nekem már több sebből (illetve lapból) vérzik az egész, mint amit elviselnék, mégis valamiért rendre újabb és újabb esélyeket adok neki. Megszokás, naivitás, unalom, nem akarom tudni minek nevezzem, de Laura könyvei már nem ugyanazt jelentik nekem, mint pár éve.

Már az első könyvnél is az volt az érzésem, hogy néha mintha nem is itthoni keretek között játszódna. Ebben a részben ez csak erősödött bennem, Bexi nem is tudtam hova és milyen nagy sztárnak képzeli magát. Nem hinném, hogy ennyire nagy színvonalú lenne a magyar pop zene/ipar, hogy ki sem látszanak a munkából, bár én soha nem voltam oda a magyar popzenéért, soha nem ástam bele magam egy-egy hazai "híresség" magánéletébe, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire elfoglaltak lehetnek.... "Hatalmas médiaérdeklődés", feszített munkatempó egy olyan országban ahol nem lakik 10 millió ember sem, akiknek ehhez mind közük lenne?? Másfelől a könyv rendre tele van olyan jelenetekkel ahol Bexi egész nap otthon van, tanulni persze képtelen,a zenével szintén nem foglalkozik, de azért a munkából ki sem látszik saját elmondása szerint... 

A szerelmi szál.... szerintem konkrétan nem is létezik. Egy nagy szenvedés-halmaz, nem több. Geriről össz-vissz annyi infót kapunk, hogy ő az ex, a "nem mainstream" zenész és a szemét egy személyben, Se több, se kevesebb. Na ezek után próbálja bárki eldönteni, hogy Bexi mit lát benne... Nagy Márknak ezzel szemben túl sok oldalát ismerjük. Nem fogott meg különösebben, mint karakter, a való életben is jó messzire szeretném tudni magamtól az biztos. Számomra tipikusan az a jellem, aki a saját maga szemében tökéletes, és mindaddig képtelen felfogni, hogy bizony ő is tud hibázni/pofára esni, amíg meg nem történik vele a "baj." De persze ekkor is másnak kell kiráncigálni az önsajnálatból és a tehetetlenségből. Egy bizonyos szintig mindketten kihasználták/ják Bexit, és ez fordítva is működik. Geri miatt futott be, most meg ő kell a műsorhoz. A srác önértékelését viszont remekül tükrözi, hogy egy ilyen lehetőséget is elfogadott. Márkkal pedig eleve így ismerkedtek meg. Nem tudom eldönteni, hogy melyik kapcsolat egészségtelenebb, de Márk annyi előnnyel indul, hogy Bexi a műsor után már teljesen önként segít neki.

A legtöbb problémának nem is nagyon értettem vagy csak már előzőleg túlságosan elment az életkedvem, hogy még a nemlétező okokat-indokokat is nekiálljam boncolgatni. Az, hogy képtelen tanulni mindenkivel előfordul, de nem  folyamatosan. Ezért lett magántanuló, saját időbeosztással, ha eddig nem tudott ehhez hozzászokni, akkor ez van, de persze a végén mindig a szülő érzi magát hibásnak ha kicsi lánya elcsesz valamit. Aztán ott van a Lili-ügy. Azt hiszem ez volt az a pont, ahol az utolsó csepp empátiám is elfogyott, de a kiscsaj úgy viselkedett, mintha minimum egy kivégzés elől menekülne az utcákon, nem pedig egy hétvégéről lenne szó az apjánál. Anti kifakadását viszont még annyira sem éreztem jogosnak, mint az összes többit feljebb. Addig érthető, hogy szüksége lett volna a barátjára egy fél napra, de valakinek közbe jön egy váratlan dolog, amire egy szerződés kötelezi és nem is a saját hibájából történt, akkor nem látom át, hogy ezen miért kell huzamosabb ideig hisztizni. 

A Körte, Fogd Be Aszád, Evelin csapat persze próbálta menteni a már alapjáraton menthetetlent. A legviccesebb jeleneteket most is nekik köszönhettem, és van egy olyan érzésem, hogy Evelin becsatlakozásával az együttesbe csak egyre több ilyet fog eredményezni. A sok drámázás után jó volt olyanokról is olvasni, akik nem akadtak fenn minden baromságon...

Sorozatok második részeivel szerintem már pszichésen is hadilábon állok, így egyenlőre kíváncsian várom mit sikerül kihozni a következőből.

Saturday, 13 February 2016

Suki Kim - Nélküled mi sem vagyunk

Avagy Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén

A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi. 
A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is. 
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.


A legtöbb észak-koreai történet az országból már kijutottak és nem a még bent élők vagyis a rendszer "foglyai" köré koncentrálódik. Ezért is érdekelt, milyen lehet a helyzet a határokon belül, ha már az azon kívülivel nagyjából tisztában vagyok (legalábbis szeretem ezt hinni...).

Egyfajta kettősség jellemzi az országot: a leginkább a látszattal törődnek, amit mind a külvilág, mind a lakosok felé mutatnak. Bombákkal fenyegetőznek, gazdaságilag az élen szeretnének járni (annak ellenére, hogy ilyen téren elzárkóznak), az országban viszont mindennaposnak számít az éhezés, vagy éppen a nem megfelelő ételek, a sorozatos áramkimaradások, a kényszemunkák (pl.: építkezéseken) vagy éppen a munkatáborok.
Hatalmas munka és energia lehetett kiépíteni egy ilyen elnyomó és diktatórikus rendszert egy olyan században, ahol majdnem mindenki fel tud/akar szólni a jogaiért. Ezzel szemben Észak-Koreában az engedelmesség és a hallgatás egyet jelent a biztos túléléssel. A lakosok viszont még ha akarnának sem tudnának kiállni magukért, olyan szintű ott az elnyomás, a megfélemlítés, a szabad akarat és az egyéni vélemény teljes semmibe vétele.

Ez ugyanúgy jellemző az elit rétegre, ha nem jobban. Ők egyben ugyanis az országot vezető réteg örökösei , akiknek  szinte már kötelességük mindenben engedelmes kiskutyaként követni az éppen hatalmon lévő diktátort. Így nem csoda, ha őket sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint az átlag polgárokat. Habár az ország legelitebb (és abban az időszakban valószínűleg ez volt az egyedüli működőképes is) egyeteméről van szó, a leírtak alapján rendre egy rendkívül jól biztosított börtön ugrott be. Magas kerítés, őrök, szabályozott programok és bevásárlások, az addigi élet teljes hátrahagyása.
Mivel egy tanár/újságíró szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, egyaránt megismerhetjük a tanár és diák oldalakat is. Az egyik leghatásosabb eszköz amivel az ország előszeretettel él, az a teljes bizalom hiánya. Nem hogy a diák nem bízhat a tanárban, és fordítva, barát a barátban, de még arra is van esély, hogy az embert éppen a tulajdon szomszédja küldte aznap koncentrációs táborba. 
A diákokat általában párokba osztják, de ezek csupán "kényszer-barátságok". Bizonyos időközönként mindenki új párt kap, csak hogy esélyük se legyen közelebb kerülni egymáshoz, netán megosztani a másikkal a rendszer ellen irányuló gondolataikat (ha egyáltalán vannak nekik...). A szüleikkel nem is nagyon találkozhatnak, sokszor azt se tudják, hogy vannak a testvéreik. Teljes bizonytalanságban nőnek fel, és a tudatban, hogy bárki, bármikor elárulhatja őket.

Ez alól még maga az elit sem kivétel. Kínosan ügyelniük kell minden kimondott szóra, minden kapott osztályzatra, hiszen ezek fogják egy napon meghatározni a jövőjüket. Születésüktől fogva a vezetők pozíciók nevelték őket, állandó nyomás és megfelelési kényszer nehezedik rájuk a párt felé, ami az életük irányítója is egyben. Magán iskolának csúfolt börtönben elő katonák, akik még a mellettük ülővel sem oszthatják meg, pontosan mit is gondolnak az életüket átszövő terrorról.
Mégis néha annyira ártatlannak, fiatalnak és esetlennek tűntek a lapokon leírt fiúk. Ugyanúgy szerették egymást ugratni, kosarazni vagy lányokról beszélgetni, mint bárki az ő korukban. Nem mertem/merek belegondolni milyen jövő vár rájuk...

Dühítő és egyben kétségbeejtően szomorú is ami abban az országban folyik és ennek gazdag-szegény ugyanúgy kárát látja, habár teljesen más formában.


Friday, 29 January 2016

Markus Zusak - A könyvtolvaj




















1939, a náci Németország 
A Halálnak sohasem volt még ennyi dolga, de ő már tudja, hogy ez még csak a kezdet. Mert a Halál bölcs és kíváncsi, szeretne mindent tudni az emberekről. Együtt is érez velük, ha csak ideje engedi. 
Ő meséli el ezt a történetet, amely egy német kislányról, Lieselről, a családjáról és a barátairól szól. Meg fanatikus németekről. És egy zsidó fiúról, akit a háború alatt egy pincében rejtegetnek. 
Liesel imád olvasni, és ha csak teheti, könyveket lop. De a legkedvesebb könyve az, amit a pincében rejtőzködő zsidó fiú ír neki. 
És egyszer csak hullani kezdenek a bombák.


A téma nem a legvidámabb és nem is az egyik legkedveltebb eseménysorozat Európában. Az írónak ennek ellenére sikerült egy olyan szemszögből ábrázolnia a történelmi vonatkozásokat és a karaktereket, hogy azok egy teljesen más képet közvetítenek az akkori németekről és az akkori hangulatról. Azokat a németek, akik az akkori rendszer és közhangulat ellen voltak a törikönyvek hajlamosak elfelejteni. Pedig ott voltak ők is, csak sajnos kisebbségben, bujkálva és megfélemlítve. Biztos voltak már akkor is segítőkész Hans és Rosa Hubermannok, a poklot is megjáró Maxok, és persze Lieselek is szép számmal. Mind a maguk módján próbáltak túlélni kisebb nagyobb sikerekkel. És ettől lesznek annyira szerethetőek és valóságosak. Nem törtek meg a rendszer nyomása alatt, hűek maradtak ahhoz, amit helyesnek tartottak (értsd nem öltek/aláztak meg zsidókat) és az állandó rettegés ellenére sem adták ezeket fel.

A Halál narrálása persze emlékeztet mindenkit arra, hogy a történet mégsem lesz sétagalopp. Még a végén szegény olvasó elkezd reménykedni a happy endben... Ettől lett az egész sokkal valóságosabb számomra. Igen, pontosan attól, hogy egy megfoghatatlan, sokak által rettegett 'személy' vezet minket végig a könyvön, ahol az első sorok ellenére én mégis reménykedtem. Ez lehet, hogy naivitásra vall, de egyszerűen van valami a könyvben, talán a karakterek, vagy csak az én nemlétező optimizmusom, ami nem akarta ezeket az embereket holtan tudni. Náluk annyival rosszabb embereknek is sikerült túlélniük ezt az időszakot... A Halál viszont láthatóan nem érzett így. Kíméletlenül, elfogulatlanul közölte a tényeket, hiszen ez volt a dolga, nem pedig a megfáradt olvasók lelkének ápolgatása.

Ez tipikusan egy olyan szituáció, amikor a könyv nem hiába lett világsiker, az biztos. Bárkinek ajánlom, legyen töriszerető vagy nem. Az előbbi persze nem hátrány...

Saturday, 16 January 2016

Animék, amik nélkül egy tapodtat se

10 éve tartó kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított anime-rajongásom emlékére úgy gondoltam, az idei első bejegyzés erről szólna. Sajnos a környezetemből több példát is tudnék említeni, amikor nem éppen kedvesen vagy kulturáltan fogalmazták meg egyesek a véleményüket az "üresfejű, ferde szemű animált színes kis figurákról". Mivel már abban az időben is több értelmet találtam az ázsiai kultúrkörben (nem feltétlenül csak az animékben, mangákban), mint az osztálytársaim többségében, nem igazán vettem magamra, nem próbáltam változtatni a véleményükön. Az egyetlen zavaró tényező ilyen esetekben inkább a háttértudás hiánya. A többségük mind a mai napig egy animét nem látott, de ha szóba kerül a téma egytől-egyig előhozakodik a negatív véleményével. A fáradtságot sem venné, hogy rájöjjön, hogy az általuk istenített Amerikán kívül is van élet. Sőt, engem mind a mai napig képes lenyűgözni az ázsiaiak életszemlélete, kultúrája, furcsaságai, hogy nem hagyják magukat nyugatosítani, hogy igenis fontosak nekik a hagyományaik, az egészségük és mindezek mellett még a gazdaság élén is járnak páran.   

Próbáltam összeszedni, azokat az animéket, amiken felnőttem/legnagyobb benyomást tették rám/mind a mai napig vigyorgok/sírok/megállás nélkül nevetek:

Lényegében a középiskolás Kurosaki Ichigo-ról szól, aki megszerzi egy halálisten, Kuchiki Rukia erejét. Megszerezve ezen képességét kénytelen vállalni a feladatot, hogy megvédje az embereket a gonosz lelkektől, a lidércektől és a halott emberek lelkét továbbküldje a túlvilágra, a Lelkek Világába.Talán ezt kezdtem el nézni legelőször. Mindmáig nem vagyok benne biztos, de mindenképp imádom és egy kicsit hálás is vagyok az írójának. Megszerettem a karaktereket, egy rakat felesleges, egy normál beszélgetés során elő nem kerülő japán szót/kifejezést tanultam. Meg persze megalapozta a töretlen rajongásom.

Ha ismerőseim a top5-ös listámról érdeklődnek, ez mindenkinek automatikusan beugrik. Lehet szeretni, nem szeretni, vagy éppen perceken keresztül bőgni és hisztizni, amikor megtudod, hogy vége a mangának az anime meg fuldoklik a flashback jelenetektől. Ettől eltekintve nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni, vagy megunni. Nem is hinné az ember, hogy a "ha Naruto ninja lett, akkor én is túlélek egy hülye matek témazárót" mantra mennyire hatásos. Az egész a fent említett Naruto nevű ninja tanonc életét követi nyomon, aki minden áron a falu vezetője akar lenni, ennek érdekében pedig mindent megtesz a fejlődés érdekében. Az egész tulajdonképpen a kitartásról szól és arról, hogy ne add fel bármennyire is furának és őrültnek néznek az emberek.


Egy viszonylag új, egészen rövid anime lett, de annál jobb. A grafikája pedig egyszerűen gyönyörű. Ezt leginkább a sportolóknak ajánlom, ugyanis az úszásról, és egy váltó csapat tagjairól szól. 5 éves korom óta úszok, szóval nagyon örültem amikor szembe jött vele egy ilyen anime is. Tökéletesen rámutat arra, miért is imádom ezt a sportot, persze néhol a japánok teátrálisságával. Az egyik úszó, Haru eszméletlen tehetséges, de nem versenyzik, ő mindenképpen szabad (free) akar maradni. Azért csinálja, amit mert imádja és nem tudja elképzelni nélküle az életét és én teljességgel meg is értettem. 
Első ránézésre az európia ipari forradalom korába csöppenünk, ahol az alkímia a válasz a világ összes égető problémájára. A szintén alkimista testvérpár Edward és Alphonse Elric anyjuk sikertelen feltámasztása során Ed elveszett végtagjait illetve Al esetében az  egész testét próbálják visszaszerezni a Bölcsek Kövének megtalálásával. A kő köztudottan megsokszorozza a használója erejét, miközben nem kér cserébe semmit, Persze szó van itt még az út során történő áldozatokról, a különböző emberekről akik mind a követ akarják, mind más okokból, és természetesen a testvérekről. Akik bármit megtennének egymásért és az elvesztett "részeikért". Leginkább ez lebeg a szemük előtt, de még egy ilyen helyzetben is ott segítenek az embereknek, ahol tudnak.


Mind a mai napig nem tudom mi fogott meg benne. Az egész őrült, fura, ráadásul emberek képesek benne fegyverré alakulni. Mindezt persze teljes természetességgel. A "fegyvereknek" persze vannak használóik is és mindkét csoport képviselőit egy akadémián gyűjtik össze és oktatják képességeik tökéletesítéseire. A csapatok célja, hogy a fegyvert „halálkaszává” fejlesszék fel, s így az Akadémia fejének,Halálisten mesternek fegyverévé változtassák. A folyamat során a fegyver lelkének 99 gonosz emberi lelket és egy boszorkány lelkét kell elfogyasztania pontosan ebben a sorrendben, különben az egész műveletet elölről kell kezdeni. A grafika teljesen egyedi, a történet és a szereplők pedig pedig annyira ellentmondásosak, hogy az valami röhej néha. A legtöbbet vagy imádják, vagy már a szóba kerülésekor is húzzák a szájukat, de az holtbiztos, hogy senki sem tud csak úgy elmenni mellette.

"Akinek a neve felkerül a halállistára, meg kell halnia..."
"Az írás csak arra a halandóra hat, akinek az arcát maga elé képzeljük – azonos nevű emberek az arcképük ismeretének hiányában nem halnak meg."
"A kiválasztott név leírása után 40 másodpercen belül meg kell határozni a halál okát."
"Amennyiben a halál okának meghatározása elmarad, az áldozat 1 percen belül infarktust kap, és meghal."
"A halál okának meghatározása után további 6 perc 40 másodperc adott arra, hogy a halál konkrét részleteit kifejtsék.”
„A Halállista minden oldala, és azok darabkái ugyanazzal a hatással bírnak, mint az egész füzet. Bármivel lehet írni rá (például vér), amíg a betűk jól olvashatóak.”

Amikor Yagami Light, egy kiemelkedően értelmes középiskolás megtalálja a Halál Listát és elolvassa a fent taglalt szabályokat elgondolkodik, hogy mi emberek már eddig is mennyit ártottunk egymásnak és a bolygónak. Így a hírekben látott bűnözők neveit módszeresen elkezdi felírni a listára. Egy idő után persze a rendőrség is gyanút fog, a média pedig ráragasztja az ismeretlen gyilkosra a Kira ( a Killer szóból) nevet. Műfaját tekintve egyfajta thiller keveredve sok-sok pszichológiai húzással. Igazi agyalós történet, nem igazán lehet kiszámítani az egyes lépéseket.
A fő kérdés persze az, hogy Light-nak igaza van-e: ki lehet/kell/szabad-e irtani a bűnözőket második esély nélkül? Light büntetést érdemelne vagy vállveregetést? Kell-e a világnak egy hatalomtól megrészegült tizenéves, aki istent játszik? 

Thursday, 24 December 2015

Jennifer L. Armentrout - Oblivion (Luxen 1.5)


Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom

Az egy dolog, hogy mostanában egyre népszerűbbek a másik szemszögből megírt történetek, de könyörgöm, ha egyszer az ember pénzt meg időt szán rájuk, akkor joggal várhatja azt a bizonyos pluszt. Ami innen teljességgel hiányzott. Ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra. Az eddig már átélt/elolvasott oldalakon rágjuk át magunkat hajnalok hajnaláig nosztalgia címszó alatt. Mert a könyv (vagy éppen több, ha úgy tetszik) nem más mint egy hatalmas nosztalgia-buborék, ami ezelőtt már vagy ötször beleragadtunk. 

Pár fejezet után abba akartam hagyni, de úgy voltam vele, hogy legalább a visszaemlékezés, na meg Daemon miatt megéri újra belekezdeni. Félreértés ne essék az írónő stílusa még mindig eszméletlen, a poénok egyediek, a szereplőket vagy imádom vagy fejbe verném őket egy serpenyővel, de hiányzott belőle az az "újdonság-érzés", ami megvolt az eddigi kötetekben. A színvonal megmaradt, csak éppen nem az életed könyve, amiben előre tudod, hogy mikor mi fog történni... Páran írták, hogy kárpótlásul itt vannak Daemon gondolatai, de engem különösebben nem kötötték le. 

Az egyik az, hogy kaptuk már plusz részeket az ő szemszögéből is, így amit akartam, már elolvastam vagy utánanéztem Armentrout kommentjeinek Facebook-on (pl. Katy elkobzott cetlije). Másodszor pedig egy kicsit erőltetettnek éreztem az egészet. Attól meg, hogy rajongok ezrei netán milliói vártak egy ilyen konyvre, nem feltétlenül kell piacra dobni. Jó, hogy ennyire szeret minket, de akkor legalább tegyen bele valami újat, ne csak az eddig megtörtént eseményeket dolgozza fel máshogyan. Igazan kár érte, én például sokkal szívesebben olvastam volna kisebb részleteket a helyi luxen közösségről, mintsem Katy lábairól (vagy bármely más testrészéről, ha már itt tartunk...)

A történetről, magáról meg mindig nem tudok/akarok/fogok semmi rosszat írni, úgy jó és szerethető ahogy van, de sokadszorra már nem adja nekem vissza ugyanazt a hangulatot. Ha az írónő pedig ennyire szeretne még foglalkozni a sorozattal én abszolúte vevő lennék Dee és Archer történetére is. Angyalszerűben garantáltan lenne olyan, amin meg fizika órán sem aludnék be.

Boldog karácsonyt és köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta :) ^^

Saturday, 19 December 2015

Jennifer L. Armentrout - Shadows (Luxen 0,5)


Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 
Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 
Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.


Végre megkaptuk Dawson könyvét is! A könyvekben egy kicsit távolinak egy egysíkúnak éreztem, mint akinek csak Bethany kiszabadítása a fontos (persze érthető okokból), a többi dolgon meg átsiklott. Vártam már, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is a harmadik Black.

 A könyv a sorozat előzményét taglalja a szokásos Armentrout stílusban, a szokásos helyszínen, úgy ahogy a szokásos karakterekkel, mégis valahogy kevesebbnek éreztem. Szerethető, gyorsan olvasható, Beth és Dawson aranyosak és totál összeillők, de pont ahogy Daemon mondta az 1. kötetben (csak tipp), minden egy szemvillanás alatt történik. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy 3 hónap alatt játszódna a cselekmény, inkább tűnt heteknek. Meglátják egymást, járni kezdenek, Dawson lebukik, eltűnnek. Történet szempontjából semmi új, vagy váratlan. 
Dawson-nak viszont (hála égnek) van egypár Daemon-nal közös vonása. Bármit megtenne Beth-ért és a családjáért, automatikusan vállalja a tetteiért a felelősséget. Kettejük közül ő a kedvesebb, de mindenki csúnyán benézte, amikor azt hitték, hogy Daemon miatt kell többet aggódniuk.
Viszonylag újdonságként a Thompson ikrek is nagyobb szerepet kaptak. Andrew és Ash a többi könyvben sem lett kedvesebb, de az elején igazán kitettek magukért. Soha nem bírtam őket, de itt igazán nem bántam volna, ha Dawson mindkettőt felkeni a falra...
Bethany nem volt különösebben érdekes, vagy kidogozott, őt inkább csak amolyan Dawson-t kiegészítő kellékként tartottam számon. Az új lány, aki fest. Ennyi, nem több vagy kevesebb Dawson mégis érdeklődni kezd iránti. Felvetődik a kérdés: miért, de ezen a ponton kit érdekel már?
Viszont vicces volt úgy olvasni, hogy már tisztában voltam mire képes a Védelmi Minisztérium. Itt értelemszerűen még senki sincs tisztában vele, hogy pontosan mennyit is tudnak a védelmisek és mire is képesek. Halálra izgulták magukat, amin tudtukon kívül már úgysem tudtak semmit sem változtatni.

Beth és Dawson alapvetően sokkal gyengébb karakterek és páros, mint anno Katy és Daemon. Nem hiába nem kaptak sorozatot.

Friday, 11 December 2015

Michelle Hodkin - The Evolution of Mara Dyer (Mara Dyer 2.)


Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?

- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??

A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek. 

Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.

Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...