A Phenjani Műszaki Egyetem hallgatói – az észak-koreai uralkodó osztály gyermekei – naponta háromszor szabályos sorokban masíroznak az étkezőbe, Észak-Koreát és vezetőjét dicsőítő dalokat énekelve: „Nélküled mi sem vagyunk, Nélküled nincsen hazánk.” Megdöbbentő jelenet, de Kim Suki lassanként ráhangolódik a dallamra, és anélkül, hogy észrevenné, maga is dúdolni kezdi.
A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.
A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái.
A legtöbb észak-koreai történet az országból már kijutottak és nem a még bent élők vagyis a rendszer "foglyai" köré koncentrálódik. Ezért is érdekelt, milyen lehet a helyzet a határokon belül, ha már az azon kívülivel nagyjából tisztában vagyok (legalábbis szeretem ezt hinni...).
Egyfajta kettősség jellemzi az országot: a leginkább a látszattal törődnek, amit mind a külvilág, mind a lakosok felé mutatnak. Bombákkal fenyegetőznek, gazdaságilag az élen szeretnének járni (annak ellenére, hogy ilyen téren elzárkóznak), az országban viszont mindennaposnak számít az éhezés, vagy éppen a nem megfelelő ételek, a sorozatos áramkimaradások, a kényszemunkák (pl.: építkezéseken) vagy éppen a munkatáborok.
Hatalmas munka és energia lehetett kiépíteni egy ilyen elnyomó és diktatórikus rendszert egy olyan században, ahol majdnem mindenki fel tud/akar szólni a jogaiért. Ezzel szemben Észak-Koreában az engedelmesség és a hallgatás egyet jelent a biztos túléléssel. A lakosok viszont még ha akarnának sem tudnának kiállni magukért, olyan szintű ott az elnyomás, a megfélemlítés, a szabad akarat és az egyéni vélemény teljes semmibe vétele.
Ez ugyanúgy jellemző az elit rétegre, ha nem jobban. Ők egyben ugyanis az országot vezető réteg örökösei , akiknek szinte már kötelességük mindenben engedelmes kiskutyaként követni az éppen hatalmon lévő diktátort. Így nem csoda, ha őket sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint az átlag polgárokat. Habár az ország legelitebb (és abban az időszakban valószínűleg ez volt az egyedüli működőképes is) egyeteméről van szó, a leírtak alapján rendre egy rendkívül jól biztosított börtön ugrott be. Magas kerítés, őrök, szabályozott programok és bevásárlások, az addigi élet teljes hátrahagyása.
Mivel egy tanár/újságíró szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, egyaránt megismerhetjük a tanár és diák oldalakat is. Az egyik leghatásosabb eszköz amivel az ország előszeretettel él, az a teljes bizalom hiánya. Nem hogy a diák nem bízhat a tanárban, és fordítva, barát a barátban, de még arra is van esély, hogy az embert éppen a tulajdon szomszédja küldte aznap koncentrációs táborba.
A diákokat általában párokba osztják, de ezek csupán "kényszer-barátságok". Bizonyos időközönként mindenki új párt kap, csak hogy esélyük se legyen közelebb kerülni egymáshoz, netán megosztani a másikkal a rendszer ellen irányuló gondolataikat (ha egyáltalán vannak nekik...). A szüleikkel nem is nagyon találkozhatnak, sokszor azt se tudják, hogy vannak a testvéreik. Teljes bizonytalanságban nőnek fel, és a tudatban, hogy bárki, bármikor elárulhatja őket.
Ez alól még maga az elit sem kivétel. Kínosan ügyelniük kell minden kimondott szóra, minden kapott osztályzatra, hiszen ezek fogják egy napon meghatározni a jövőjüket. Születésüktől fogva a vezetők pozíciók nevelték őket, állandó nyomás és megfelelési kényszer nehezedik rájuk a párt felé, ami az életük irányítója is egyben. Magán iskolának csúfolt börtönben elő katonák, akik még a mellettük ülővel sem oszthatják meg, pontosan mit is gondolnak az életüket átszövő terrorról.
Mégis néha annyira ártatlannak, fiatalnak és esetlennek tűntek a lapokon leírt fiúk. Ugyanúgy szerették egymást ugratni, kosarazni vagy lányokról beszélgetni, mint bárki az ő korukban. Nem mertem/merek belegondolni milyen jövő vár rájuk...
Dühítő és egyben kétségbeejtően szomorú is ami abban az országban folyik és ennek gazdag-szegény ugyanúgy kárát látja, habár teljesen más formában.
