Jennifer L. Armentrout - Oblivion (Luxen 1.5)

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom

Az egy dolog, hogy mostanában egyre népszerűbbek a másik szemszögből megírt történetek, de könyörgöm, ha egyszer az ember pénzt meg időt szán rájuk, akkor joggal várhatja azt a bizonyos pluszt. Ami innen teljességgel hiányzott. Ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra. Az eddig már átélt/elolvasott oldalakon rágjuk át magunkat hajnalok hajnaláig nosztalgia címszó alatt. Mert a könyv (vagy éppen több, ha úgy tetszik) nem más mint egy hatalmas nosztalgia-buborék, ami ezelőtt már vagy ötször beleragadtunk. 

Pár fejezet után abba akartam hagyni, de úgy voltam vele, hogy legalább a visszaemlékezés, na meg Daemon miatt megéri újra belekezdeni. Félreértés ne essék az írónő stílusa még mindig eszméletlen, a poénok egyediek, a szereplőket vagy imádom vagy fejbe verném őket egy serpenyővel, de hiányzott belőle az az "újdonság-érzés", ami megvolt az eddigi kötetekben. A színvonal megmaradt, csak éppen nem az életed könyve, amiben előre tudod, hogy mikor mi fog történni... Páran írták, hogy kárpótlásul itt vannak Daemon gondolatai, de engem különösebben nem kötötték le. 

Az egyik az, hogy kaptuk már plusz részeket az ő szemszögéből is, így amit akartam, már elolvastam vagy utánanéztem Armentrout kommentjeinek Facebook-on (pl. Katy elkobzott cetlije). Másodszor pedig egy kicsit erőltetettnek éreztem az egészet. Attól meg, hogy rajongok ezrei netán milliói vártak egy ilyen konyvre, nem feltétlenül kell piacra dobni. Jó, hogy ennyire szeret minket, de akkor legalább tegyen bele valami újat, ne csak az eddig megtörtént eseményeket dolgozza fel máshogyan. Igazan kár érte, én például sokkal szívesebben olvastam volna kisebb részleteket a helyi luxen közösségről, mintsem Katy lábairól (vagy bármely más testrészéről, ha már itt tartunk...)

A történetről, magáról meg mindig nem tudok/akarok/fogok semmi rosszat írni, úgy jó és szerethető ahogy van, de sokadszorra már nem adja nekem vissza ugyanazt a hangulatot. Ha az írónő pedig ennyire szeretne még foglalkozni a sorozattal én abszolúte vevő lennék Dee és Archer történetére is. Angyalszerűben garantáltan lenne olyan, amin meg fizika órán sem aludnék be.

Boldog karácsonyt és köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta :) ^^

Jennifer L. Armentrout - Shadows (Luxen 0,5)

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 
Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 
Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Végre megkaptuk Dawson könyvét is! A könyvekben egy kicsit távolinak egy egysíkúnak éreztem, mint akinek csak Bethany kiszabadítása a fontos (persze érthető okokból), a többi dolgon meg átsiklott. Vártam már, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is a harmadik Black.

 A könyv a sorozat előzményét taglalja a szokásos Armentrout stílusban, a szokásos helyszínen, úgy ahogy a szokásos karakterekkel, mégis valahogy kevesebbnek éreztem. Szerethető, gyorsan olvasható, Beth és Dawson aranyosak és totál összeillők, de pont ahogy Daemon mondta az 1. kötetben (csak tipp), minden egy szemvillanás alatt történik. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy 3 hónap alatt játszódna a cselekmény, inkább tűnt heteknek. Meglátják egymást, járni kezdenek, Dawson lebukik, eltűnnek. Történet szempontjából semmi új, vagy váratlan. 
Dawson-nak viszont (hála égnek) van egypár Daemon-nal közös vonása. Bármit megtenne Beth-ért és a családjáért, automatikusan vállalja a tetteiért a felelősséget. Kettejük közül ő a kedvesebb, de mindenki csúnyán benézte, amikor azt hitték, hogy Daemon miatt kell többet aggódniuk.
Viszonylag újdonságként a Thompson ikrek is nagyobb szerepet kaptak. Andrew és Ash a többi könyvben sem lett kedvesebb, de az elején igazán kitettek magukért. Soha nem bírtam őket, de itt igazán nem bántam volna, ha Dawson mindkettőt felkeni a falra...
Bethany nem volt különösebben érdekes, vagy kidogozott, őt inkább csak amolyan Dawson-t kiegészítő kellékként tartottam számon. Az új lány, aki fest. Ennyi, nem több vagy kevesebb Dawson mégis érdeklődni kezd iránti. Felvetődik a kérdés: miért, de ezen a ponton kit érdekel már?
Viszont vicces volt úgy olvasni, hogy már tisztában voltam mire képes a Védelmi Minisztérium. Itt értelemszerűen még senki sincs tisztában vele, hogy pontosan mennyit is tudnak a védelmisek és mire is képesek. Halálra izgulták magukat, amin tudtukon kívül már úgysem tudtak semmit sem változtatni.

Beth és Dawson alapvetően sokkal gyengébb karakterek és páros, mint anno Katy és Daemon. Nem hiába nem kaptak sorozatot.

Michelle Hodkin - The Evolution of Mara Dyer (Mara Dyer 2.)

Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??

A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek. 

Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.

Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...

Michelle Hodkin - The Unbecoming of Mara Dyer (Mara Dyer 1.)

Mara Dyer azt hiszi, az élete furcsább már is nem lehet, miután egy kórházban tér magához, és nem emlékszik, hogy került oda. Pedig lehet.

Amnéziája ellenére meggyőződése, hogy a barátait megölő, őt viszont titokzatos módon életben hagyó baleset nem egyszerű véletlen volt. Tényleg nem.

Nem hiszi, hogy mindazok után, amin keresztülment, lehet még szerelmes. Nagyon téved.

Ha valaki egy szimpla szirupos sztorit akar kézbe venni, annak ez a könyv garantáltan nem jó választás. Nem azt kapod amire számítasz. Nem egy könnyed olvasmány, ahol fél nap múlva már nem tudsz visszaemlékezni a főszereplő nevére. Ez a könyv összezavar, de legalábbis nem tudod hogy állj hozzá. Izgalmas, élvezhető, de ami a legfontosabb: próbál szakítani a klisékkel. Igaz, hogy nem igazán megy neki, de a próbálkozást is illik értékelni...

Az első benyomás nem volt éppen a legjobb. Adott volt egy teljesen átlagos lány egy nem teljesen normális baráti társasággal meg persze a baleset és az utána beálló amnézia sem igazán könnyítették meg az ismerkedést. Az ilyen történeteket kínosan egyszerűen unalmassá és fárasztóvá lehet tenni egy-két jól irányzott közhellyel, de ilyen téren ez a könyv mondhatni csalódás volt.

Helyenként elvesztettem a fonalat és már nem voltam vele tisztában, hogy Mara képzelődik, vagy én. A paranormális szál bevezetése nem volt a legjobbnak mondható, tulajdonképpen a semmiből  jött elő. Mara az elején egy szimpla lány volt, aki próbált túljutni 3 barátja elvesztésén, oldalakkal később viszont már más emberek megölését látta leperegni a szemei előtt, a következő pillanatban meg őt kiáltják ki magának a gyilkosnak (kezet fel, ha valaki ezt érti). Ezek ellenére a lány mindvégig racionálisan próbál gondolkozni, észérvekkel megmagyarázni a lehetetlent.

Nem igazán tudom, hogyan viszonyuljak Noah-hoz. Az egész történettel így vagyok, de vele különösen. Az elején úgy tűnik, csak az erőtlen, elcsépelt és enyhén kidolgozatlan szerelmi szál miatt van rá szükség, de később persze kiderül, hogy ő sem teljesen "normális". Igazából az egész jelleme ilyen. Azt ember azt hiszi könnyen beskatulyázhatja, elmondhatja mindenféle sablonkarakternek, de végül is folyamatosan csak meglepetéseket okoz. Több van benne, mint elsőre látszik, ezért is várom, mit lehet belőle kihozni még a továbbiakban.

A vége persze totál függővég. Egyrészt egész végig az orrunknál fogva vezettek minket, én például automatikusan elhittem, hogy nincs több túlélő, másrészt nem lehet biztosra sejteni, hogyan fog Mara végül jól kijönni az egészből.

Jus Accardo - Toxic (Denazen 2.)

Mikor a Sumrun éjszakáján egy Hatos megmenti Kale életét, figyelmezteti, hogy ennek következményei lesznek. Egy csere. Valamit adniuk kell a fiú visszanyert életéért cserébe. De Dez nem is sejtette, hogy épp azt az egy dolgot veszíti majd el, amiért bármit megadna… És nem elég, hogy Dez elveszíti Kale érintése elleni immunitását, az a Hatos, aki segít megtanítani Kale-nek, hogyan tudja irányítani a képességét, az első pillanattól kezdve odavan a srácért. Jöhet még ennél is rosszabb? Igen, Jade meg tudja érinteni Kale-t. De most a csábító Dez legkisebb problémája.

Az első kötet elment, ez viszont konkrétan kiakasztott. Sorozatok második kötetei számomra sosem hozzák a megkezdett színvonalat, de mivel itt a kezdet sem volt éppen jónak mondató, legnagyobb unalmam közepén akaródzott csak nekiállni eme újabb remekműnek.

Dez eddigi szerethetőbb tulajdonságai egyre tűntek el és teljesen átment egy nyavalygó, önostorozó, hisztis libába. Pontosan tudta mit történik vele, de mivel olyan okosnak hitte magát, inkább szépen hallgatott mindenről. És pontosan ettől lett mérhetetlenül ostoba. Lehet, hogy a többiek se tudtak volna segíteni rajta, de legalább nem arról szólt volna a könyv fele, hogy a szerencsétlenségén nyafog. 

Kale-t viszont teljesen elnyelte ez a rész. Mást nem is tudott tenni, mint sodródni az árral és próbálkozni a képességét illetően. Néha nekiugrott Alexnek, másszor csak azon tudott siránkozni, hogy nem tud Deznéhez érni. Az ő szerepe nagyjából ennyiben ki is merült. Na meg abban, hogy volt kin Deznek meg Jade-nek marakodnia. 

Míg az első kötetben elviseltem Alexet, itt komolyan elgondolkodtam az igazi szerepén. Máshogy nem igazán ért a féltékenykedésen, a többi szereplő kiakasztásán, meg konfliktusok sorozatos kreálásán kívül. Létezése teljesen felesleges szintre redukálódott. Az elhanyagolhatatlan, immár kibővült szerelmi háromszög negyedik tagja Jade, egy újabb vitatott létű, de szintúgy idegölő és 100%-ban haszontalan szereplő. Elvileg Kale-nek kellene segíteni, kudarca leplezése érdekében viszont inkább kikezd vele. Ennyire naiv és vak szereplő se sok van, az biztos...  Velük ellentétben Ginger tisztában volt mindennel, mégse mozdította még a botját se, hogy segítsen bárkinek is. Ő is csak egyre ellenszenvesebb lesz, ahogy haladunk előre.

Ekkora mennyiségű ömlengés, nyavalygás és szenvedés áradatot még én sem feltételeztem, fogalmam sincs mire kellene számítanom a továbbiakban, de talán jobb is így.

Jus Accardo - Touch (Denazen 1.)

Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.

Az Obszidián után jelentős mértékben megnövekedett a bizalmam a paranormális, netán földönkívüli szereplőkkel rendelkező könyvek iránt, de úgy tűnik inkább a filmeknél kellene maradnom. A történet pörgős, gyorsan olvasható és szórakoztató volt, mégis az volt az érzésem, hogy egy pocsék X-Men utánzatot forgatok a kezeim között. Ez az egész Hatos dolog feldobta a könyvet, érdekes volt, csak nem túl eredeti. Amilyen gyorsan halad előre a cselekmény, ez viszont csak egy kicsit volt zavaró.

Vegyes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, legfőképp a szereplők miatt. Érdekesen indul be a sztori, konkrétan Dez és Kale találkozásával. Dez-t nem igazán érdekli a tényt, miszerint Kale nemrég végzett előtte egy emberrel pusztán az érintésével, utána meg a lányt akarta megölni. Dez-ben vagy túláradt a mazochizmus, vagy csak szimplán nem volt halálfélelme. Ennek ellenére tetszett, hogy bármilyen őrültségben benne volt, igazán törődött Kale-le, sőt segített neki, ráadásul feltűnően keveset hisztizett. Kale ezzel szemben nem igazán nőtt a szívemhez. Az elején még csak-csak elment az ismerkedése a világgal, a legapróbb dolgokon való elcsodálkozás, de könyörgöm nem kell az utolsó darab megveszekedett vázától is hátast dobni! Sokadszorra ugyanaz már kissé idetépő és erőltetett. Nem is igazán az a tipikus álompasi, pedig ez a könyv nem halt volna bele. Sőt, kifejezetten szüksége is lett volna egy ilyen karakterre, lett volna mivel feldobni az unalmas részeket. Főleg, hogy a szerelmi szál sem igazán sikerült úgy, ahogy Accardo eltervezte (legalábbis remélem). Kissé vontatott, kissé unalmas, kissé erőltetett. Az elsőt leszámítva kvázi a teljes könyv jellemzése.

Alex picsogása(i) és felesleges kísérletei önmaga kimagyarázására sem dobták fel igazán a hangulatot. Elvileg ő az a karakter ,akit vagy szeretsz, vagy nem. Fel nem tudom ésszel fogni, hogy hogy a jó hetedik buddhista pokolba lehet kedvelni egy arrogáns, könnyen megvezethető, önmagát sajnáltató srácot, aki képes volt leszúrni valakit, csak mert nem kapta meg, amit akart. Az egyetlen ami kifejezetten tetszett, azok a leheletnyit kegyetlen Denazenes jelenetek voltak. Azoknak -a szerelmi szállal ellentétben sikerült valami gyenge érzelem-utánzatot kicsikarniuk belőlem. 

Kevesebb, mint egy nap alatt letudtam. Érthetetlen okokból én mindig a végtelenségig húzom az unalmas könyvek befejezését, szóval ennek jót kellene jelentenie, de itt csupán annyival tudom magyarázni, hogy olvasási szokásaim rohamosan fejlődnek. Semmi esetre sem az előbbi. Túl sokat vártam ettől a könyvtől a jó értékeléseket és a tömérdek  Obszidiánhoz való hasonlítgatást olvasva. Úgy tűnik, hiba volt.

Jamie McGuire - Beautiful Oblivion

A függetlenségét szenvedélyesen védelmező Camille Camlin, becenevén Cami boldogan hagyta a háta mögött a gyermekkorát, mielőtt az véget ért volna. Dolgozik, amióta megszerezte a jogosítványt, és a főiskola első éve óta albérletben lakik. Most a Red Doorban pultos, és a munkán meg főiskolai óráin kívül nincs másra ideje. Trenton Maddox az Eastern Állami Egyetem koronázatlan királya volt, aki már középiskolásként egyetemista lányokkal járt. A barátai irigyelték, a nők be akarták törni, de miután egy tragikus baleset fenekestől felforgatta az életét, Trenton otthagyta az egyetemet, hogy megbirkózzon iszonyatos lelkifurdalásával. 
Tizennyolc hónappal később Trenton otthon lakik özvegy édesapjával és egy helyi tetováló szalonban vállal munkát, hogy fizetni tudja a számlákat. Amikor már azt hiszi, hogy az élet visszazökkent a megszokott kerékvágásba, a szeme megakad a Red Doorban egyedül üldögélő Camin. 
A lány hisz abban, hogy sikerül szigorúan plátói szinten tartania a Trentonhoz fűződő friss barátságát. De amikor egy Maddox fiú szerelmes lesz, az örökre szól – még akkor is, ha esetleg Cami miatt hullik szét a már így is szétforgácsolódott családja.

A nagy csattanót már jó előre lelőtték nekem (ezúton köszönöm a padtársamnak), így sok érdekes, értelmes, szerethető elem nem maradt a könyvben. Az egész nagy konfliktus, a szeret-nemszeret huzavona a spoilert kerülő olvasók (és nem olvasó padtársakkal rendelkezők) számára csupán a legvégén áll össze egy értelmesnek titulálható, elfogadható okká. Egészen addig, úgy tűnik, mintha a szereplők értelmetlen baromságokról vitatkoznának, de rájuk hagyjuk, mondván ők biztos értik, mi meg majd meg fogjuk érteni. Hála (vagy nem, majd kiderül) égnek, nekem nem kellett ezen végigmenni, értettem én, hogy Trenton mit nem tud és Cami mit és miért akar titokban tartani. CSAK ROHADTUL NEM ÉRDEKELT! Cami járt Thomas-szal 3 hónapig, majd újabb 3 hónapig tartották a kapcsolatot úgy-ahogy (és nem, nem vagyok hajlandó pár sms-t meg elvétett hívást kapcsolatnak nevezni), majd Cami szakított vele Trenton miatt. Aki szegény mindebből annyit tudott, hogy a lány őt választotta, azt már nem hogy a tulajdon bátyja helyett. Thomas természetesen tudta, ki miatt esett szét a kapcsolata (de most komolyan, mit vár sok-sok kilométer távolságból??), ami megint csak nem fair az öccsével szemben. Cami, ahelyett, hogy tájékoztatta volna utóbbit (mert, miért is ne??), inkább egyre mélyebbre ásta magát hazugságai fertőjében. Én azért bírtam volna. ha beléjük fullad.

Ennél a komplett Gordiuszi csomónál talán egy idegőrlőbb momentum(sorozat) jött szembe velem ezen lelki terror folyamán. Cami a Redben végzett munkája mellett elkezd Trenton munkahelyén, egy tetoválószalonban is dolgozni. Mivel nincs egy tetkója se, és többszörös nyomás hatására az a téveszme lesz a mániája, miszerint csak úgy lehet tetkószalonban dolgozni, ha legalább 1 dl tinta van a bőre alatt, hagyja Trent-nek, hogy kivarrja. Nem azért, mert mindig is tetkót akart, vagy szereti őket, esetleg művészeti szempont miatt. Nem, pusztán munkahelyi követelményként. 

Trenton egy pontig egészen elviselhető volt. Számítottam rá, hogy a szituáció áldozataként fogok rá tekinteni, de mivel ez nem következett be maradtam a szimpla közönynél. Semmivel sem volt érdekesebb vagy szerethetőbb Travis-nél. Az egyetlen különbség kettejük között a vérmérsékletük volt. Míg az utóbbi már-már kényszeresen verte laposra az embereket, Trenton viszonylag hatékonyan tudott uralkodni magán. Az állandó bébizést és nyáladzást nyála sem nyelem le, de legalább dühkitörései nem voltak.

McGuire eddig még nem hozott össze olyan könyvet, ami különösebben tetszett volna, de örömmel látom, hogy mindketten próbálkozunk.

Colleen Hoover - Ugly Love

Ezek a könyvek elvileg felnőttes témáról szólnak (értsd szex), felnőttekről (értsd huszonéves szenvedő idiótákról). Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat azon egyszerű tényre, mely szerint szabályosan kezdek kikészülni az ilyen könyvektől. Adott egy probléma, ami köré egy egész sztorit felhúznak, de ezt már-már nevetségesen felnagyítják, eltúlozzák és túlagyalják. Drága párosunk sms-ben értelmesebb és sokrétűbb párbeszédeket folytatott, mint szóban. Azon silány hitben tengetik mindennapjaikat, hogy szexszel olyan, hű de sok mindent meg lehet oldani. Mindketten megragadtak a tinédzserkori önmaguk egy visszafejlettebb szintjén, így több száz oldalon egy magát nagyon okosnak gondoló hisztis kislány, meg egy gyerekes, önmarcangoló, magába gubózó pasas véget nem érő kötélhúzásait taglalja az írónő. Ha ezek után még hívhatom így. A Hopeless sorozaton kívül nagyon nem ragadtak magukkal a könyvei. De még Will és Layken a semmiből elugró és a földbe döngölő kapcsolata és úgymond érzelemi is kidolgozottabbak és értelmesebbek voltak, mint ennek a két roncshalmaznak a kiakasztó adok-kapokja. 

Egy tipikus barátság extrákkal kapcsolat, persze szabályokkal. És hát persze, hogy az egyikük mindjárt az elején homlokegyenest mást akar. Tate dolgozhat és tanulhat egyszerre, soha nem ragasztanám rá az "okos, független,  megfontolt" jelzőket. Soha a büdös életbe! Megelégedett az egésszel, úgy, ahogy volt, szó nélkül tűrte, hogy Miles nyilvánvalóan el volt veszve egy érzelmeknek csúfolt örvényben, melynek a középpontja egyértelműen nem Tate volt, de a végén még volt képe felháborodni, ha a srác nem az ő nevét mondja szex közben. Megemlíti, hogy a bátyja nagyrészt távol tartotta tőle a hímnemet tinikorában és ezért nem nem nagyon volt "lehetősége kísérletezni, de ez csak egy újabb szánalmas mondvacsinált ürügy. Ettől még igazán kinyöghetne egy kerek, összetett mondatot Miles közelében.

Miles pedig.... Amikor megláttam, ki fogja alakítani a filmeben, először leküzdöttem a hangosan visongás kényszerét, majd idegeim rendezése után, rájöttem, hogy nagyon különbözik Nick Bateman-től. Míg a színész már ránézésre határozott, addig Miles csak annak tűnik, viszont olyan szinten gyerekes, elveszett és szerencsétlen, hogy az valami röhej. Értem én, hogy nagyon komoly traumán esett át, de lett volna annyi esze, hogy legalább EGY emberrel beszél, nem pedig eljátssza a sértődöttet. És még csodálkozik, hogy Rachel tovább tudott lépni, míg ő ott fuldoklott a depresszióban.

Ha valaki viszonylag jól kezeli a tömény szenvedést és a hülyeséget jól el lesz ezzel a könyvvel. Gyorsan olvasható, Hoover stílusa kissé hanyatlásnak indult azért, de a közelgő film miatt megéri, végigrágni magunkat rajta.

Kiera Cass - The Heir (A Párválasztó 4.)

35 UDVARLÓ. 1 HERCEGNŐ. KEZDETÉT VESZI EGY ÚJ PÁRVÁLASZTÓ.Eadlyn hercegnő kislánykora óta hallhatta a véget nem érő történeteket arról, hogyan ismerkedett meg édesanyja az édesapjával. Húsz éve történt, hogy America Singer benevezett a Párválasztóba, és elnyerte Maxon herceg szívét, akivel azóta is boldogan éltek. Eadlyn mindig is igen romantikusnak találta szülei tündérmesébe illő történetét, habár soha eszébe nem jutott volna a nyomdokaikba lépni. Ha rajta múlik, a házasságot addig halogatja, amíg csak lehetséges.Csakhogy egy hercegnő sosem rendelkezhet maradéktalanul az élete felett, így bármennyire hevesen tiltakozik is, Eadlyn sem kerülheti el a saját Párválasztóját.

A 20 évvel ezelőtti Párválasztóban a lázadókon, a szerelmi háromszögön és a mérhetetlen mennyiségű szenvedésen kívül nem történt sok érdekesség. Mindvégig sejteni lehetett America győzelmét, a teljes happy endet és minden egyéb elképzelhető klisét. Erre kiderül, hogy csupán egy fordított felállás, új főszereplő és a régi rendszer eltörlése szükséges a színvonal emelkedéséhez. 

Eadlyn még feministább, mint anno America, ami nem is baj, hiszen ő lesz az első saját jogán uralkodó nő az országban. Kellő mennyiségű önbizalommal van megáldva az biztos, de mivel a munkaköri leírása enyhén megköveteli ezt tőle, elnéztem neki. Tudja mi a dolga és keményen is dolgozik az országért. Viszont azt nem értettem, miért nem ment bele elsőre, hogy 35 srác hónapokig körülugrálja. Értem én, hogy függetlenségre vágyik és totális időpocsékolásnak tűnik a Párválasztó a szemében, de már csak a szórakozás miatt is megéri egy ilyen. Előre borítékolhatóak a vicces és kínos szituációk. Eadlyn kissé zárkózott és nyers, ennek megfelelően bánik a jelöltekkel is. A legtöbbnek a nevét sem tudjuk meg, a többi közül meg egyszerűen nem lehet választani. Mind új dolgokat hoznak ki a lányból, más-más oldaláról ismerjük őt meg a randik alatt. Szépen fokozatosan bontakozik ki a sorokban Illéa következő uralkodója. 

Milyen lehet a Párválasztó a másik oldalról?
Kiera kénytelen volt ezt az új dolgot is kipróbálni. És milyen jól tette! Maxon számtalanszor hangoztatta mekkora nyomás nehezedett rá a verseny és egyidejűleg az uralkodásra való felkészülés miatt. Én ugyanennyi alkalommal képzeltem el, hogy ténylegesen min mehet keresztül. Eadlyn szemén és egyéb érzékszervein keresztül végigkövetjük a sorsolást, a beköltözést, a randikat, a Híradót.... Ezeket mind hiányoltam az előző kötetekből. Ahogy a lány próbálja összehangolni a kötelességeit, azzal amit tényleg szeretne, ahogy egyszerre aggódik az országért és önmagáért... Mindegy. Az úgy volt jó, ez meg így. Végül én is csak megkaptam, amit akartam:)

A jelentkezőkkel viszont mindenkinek nehéz dolga lesz. Idő- és laphiány miatt mindegyiküket csak nagy vonalakban ismerjük, néhányuk eleve úgy ment oda, hogy pontosan tudta mit akar, néhány nem, Eadlyn küzd a függetlenségéért, az országban újabb harcok kezdődnek, az emberek nem igazán örülnek az új rendszernek, Maxon kész idegroncs és meg nagyon várom a következő rész.

Katie McGarry - Take Me On (Pushing the Limits 4.)

 

Ugyanaz az írónő, az által megteremtett világ, a karakterek jó része, a problémák, a szenvedés, a felnőtté válás megkezdése is ugyanúgy jelen van. McGarry viszont elérte, hogy újra beleszeressek abba, amit csinál és ahogy csinálja. Rachel bátyjától, West-től nem vártam sokat. Az apjuk az egyik leggazdagabb ember az államban, anyagilag mindent megadott a gyerekeinek, de igazán csak ebben a részben látszik, érzelmileg mennyire elhanyagolta őket. A lánya eltitkolt előle egy rakás dolgot, érthető rá miért nem figyelt, a másik szélén a dolognak viszont ott egyensúlyozik West. Miután kicsapják verekedésért, az apja is kidobja otthonról. Rachel baleseténél ő vezetett, nem a fia, mégis úgy állítja be, mintha a teljes felelősség West terhelné. A srác így kénytelen a kocsijában lakni, és ez az a rész, ahol Haley bejön a képbe. Kickbox bajnok létére egy verekedésből a fiúnak kell kihúznia, akit így belerángatnak egy másik verekedésbe. A lánynak két hónapja van fölkészíteni, ha nem akarja megásni West sírját.

Persze ezekhez hozzájön, hogy mindketten titkolnak valami a másik elől, Haley nem akar randizni még egy harcossal, azután ami az exével történt és természetesen még rakat dráma és szenvedés borítékolható. Ami viszont elviszi a hátán az egészet, az a rengeteg energia, amit az írónő ráfordíthatott a kevert harcművészet megismerésére. Minden egyes könyvében van valami plusz, ami többé teszi őket, mint a többit ebben a műfajban. Nem nyomja agyon az egészet, keretet ad a történetnek, ráadásul a maguk módján érdekesek is. Na, nem mintha kedvem lenne szétveretni magam, de ezt a könyvet olvasva kedvem támadt legalább egyszer kipróbálni a felsorolt küzdősportok egyikét. Már csak ezért is megérte.

A másik pozitívum pedig a karakterfejlődés. A szereplő nem sietnek el semmit, mondván mindketten sérültek már eleget, így minden a maga idejében történik, semmit sem erőltetnek. A lány, habár nehéz helyzetben van, remekül helytáll és minden áron védelmezi a családját. Hajlamos elveszni a fejében és hozzá van szokva, hogy maga intézi az ügyeit. Az ő esetében inkább csak a végén történik nagyobb előrelépés, míg West az egész könyv alatt meglepetések tárháza. Egy olyan srácból, akinek soha a kisujját sem kellet mozdítania, csinálhatott bármit, akkor is mindig mindent megkapott, hirtelen hajléktalan lesz, ki kell állnia és harcolnia azért ami akar, arról nem is beszélve, hogy valamiből meg is kell élnie.

A fenti körülményekhez még hozzájön Katie stílusa és borítékolható a siker. Negyedszerre sem unalmas amit csinál, és ezért ő az egyik legjobb a műfajban.

Rick Yancey - Az ötödik hullám

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 

A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 

A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 

A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 

Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán. 

Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani. 

Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?

Ez az A könyv. Amiért megéri lassabban olvasni, hajnalig fennmaradni, tövig rágni a körmöd, tanórákat átolvasni, a külvilágra fél füllel sem figyelni, mert amit olvasol az garantáltan több szórakozást, őszinteséget és idegbajt nyújt. Eredeti, vicces, fordulatos, letehetetlen.

Cassie átlagos tiniként indul neki, mint bárki más: legjobb barátnő - pipa, helyes srác a suliban - pipa, normális család, imádnivaló öccsel- pipa. Persze ez mind az Azok előtti állapot tartozékai. Viszont amikor minden összedőlni látszik, Cassie képes összeszedni magát és tényleg tenni valamit a túlélés érdekében, Akár a körülmények áldozata, akár nem, hihetetlenek a túlélési ösztönei. Az egyik legemberibb szereplő, aki bármeddig elmenne, hogy biztonságban tudja az öccsét.
Nem vagyok jóban a gyenge, sírós, szegény-szerencsétlen gyerekszereplőkkel, ezért vegyes érzésekkel kezdtem neki Sam/Sammy/Mazsola részeinek, de meglepően szerethető volt. Ő is a maga módján próbál alkalmazkodni a körülményekhez egész jól, gyerek létére. Legalábbis már a regény elején jobbak a túlélési esélyei, mint nagyjából 7 milliárd embernek.
Zombi egyetlen mozgatórugója viszont a bűntudat. Fogalmam sincs, hogy maradt életben az a gyerek, amikor egyre csak egy dolgot szajkóz unásig. Amikor egyszer-kétszer seggbe rúgták, rövid időre mintha viszonylag cselekvőképes lett volna. Jelenleg egy elég semleges karakter nekem, kíváncsian várom, hogy a későbbiekben változik-e ez.
Az egyetlen, amin megbukott a dolog, az talán a szerelmi szál. Kicsit kidolgozatlan, kicsit esetlen, de a vége akkor is kiakasztó. Mint nagyjából az egész könyv, de a vége rettenetesen odavág. Épp amikor már kezdetem megérteni/megszeretni Evan-t...

Hallottam/olvastam/láttam egypár sci-fit, de az egyik legjobb közülük. Inkább bevállalnák egy Éhezők Viadalát, minthogy ilyen szintű tömegmészárlásnak legyek a tanúja. Egy ilyen világban nem tudhatod, hogy ki kapta parancsba az öldöklést, ki csinálja muszájból és ki, azért, mert jólesik neki. Nem tudhatod, hogy kiben bízz, kinek segíts, ki ellen harcolsz és ki bukkan fel a legváratlanabb pillanatokban. Ráadásul az író stílusa, történetvezetése, humora visz mindent. Konkrétan képes volt megnevettetni, miközben az emberiség kiirtásáról olvastam.

Colleen Hoover - Megtalálni Hamumipőkét (Reménytelen 2,5)

Egy véletlen találkozás a sötétben pont elég ahhoz, hogy a tizennyolc éves Daniel és a véletlenül belé botló lány szerelmet valljon egymásnak. A románc azonban feltételekhez kötött: megállapodnak, hogy csupán egy órán át tart, és csak úgy tesznek, mintha.

A hatvan perc elteltével a lány éppúgy válik köddé, mint Hamupipőke. Daniel pedig igyekszik meggyőzni magát arról, hogy a történtek csak azért látszottak tökéletesnek, mert eljátszották az egészet. Ilyen csak a tündérmesékben szokott történni, ugye.

Egy évvel és egy boldogtalan kapcsolattal később viszont már kénytelen hinni benne, hogy létezik szerelem első látásra – hiszen találkozik Six-szel, a furcsa nevű lánnyal, akinek még furcsább a személyisége. Daniel számára sajnos az igaz szerelem megtalálása nem jelent egyet a happy enddel. Sőt, talán távolabb is visz tőle.

A múlt elképesztően sötét titka vajon képes-e árnyékot vetni Daniel és Six egyetlen esélyére, hogy megmentői legyenek?

Daniel a Losing Hope-ban még nem tűnt annak, de itt teljesen romantikus alkatnak tituláltam. Legalábbis ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat azon tettére, miszerint egyik lyukasórája közben megismert, ismeretlen lánnyal, akinek nemhogy a nevével, de a külsejével sincs tisztában, játsszák el, hogy együtt vannak. De még ez a kissé megmagyarázhatatlan rész is aranyosra sikeredett, hiszen azt a célt szolgálta, hogy megvigasztalja az említett lányt.
Gondolom ilyen, és egyéb események hatására szerettem meg Daniel karakterét, talán egy kicsit jobban is, mint annak idején Holdert. Plusz, nem volt semmi nyomasztó dolog a múltjában, ami azért egy Hoover karaktertől nem semmi.
Az elején, mikor még mindenkit Val-lal meg az idétlen beceneveivel fárasztott nem vettem komolyan a srácot. Nem néztem volna ki belőle, hogy úgy fogja lereagálni a történteket, bár hozzá kell tenni, hogy a vége kissé elcsépeltre sikeredett.

Tisztán érezhető, hogy Collen Hoover írta, mégis hangulatában kicsit eltér az eddigi könyveitől. Életvidám, nem cukormázas, de nem is fuldoklik a depresszióban. Talán az írónő eddigi legjobb könyve. Hangosan nevettem a poénokon, meghatódtam, ahol meg kellett és végig izgultam a szereplőkért. Jó történetvezetés, tényleg poénos poénok, szerethető karakterek és végül a csattanó. A tökéletlenül tökéletes novella. Az egyetlen hibája talán hogy túl rövid, más tényezőt, nagyon akkor se tudnék említeni, ha akarnék.

Kiera Cass - Az Igazi (Párválasztó 3.)

A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet. 

Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. 

Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. 

"Egyik kezem Maxonéban pihent, arcomat a mellkasára fektettem. Ő a fejem tetején nyugtatta az állát, így forogtunk az eső zenéjére. 

Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy van közös jövőnk. Ha ilyen érzés, amikor együtt vagyunk, akkor valahogy rá fogunk találni az útra, amely visszavezet bennünket egymáshoz."

Az ilyen köteteket mindig két szempontból nézem:

1, Milyen lezáró kötetnek?

2, Milyen, mint önálló kötet?

Ez a könyv viszont majdhogynem mindkét kritériumomnak megfelel. Ennek ellenére nem teljesen vagyok megelégedve a történettel, viszont lezárásnak tökéletes volt. Végül is megkaptuk, amit az első sorok óta vártunk: hogy, America megnyerje a Párválasztót és megkapja Maxont, hogy valaki fellépjen az igazságtalan rendszer ellen és kiálljon a kevésbé szerencsések mellett, na meg persze a cukormázas happy end. 

A történet az utóbbi rész hanyatlása után kezdett magára találni, de utolsó kötet lévén kissé késve. A meghatónak szánt, érzelgős jelenetek a limonádés vallomásokkal és eszmecserékkel továbbra is jelen vannak, de ezek már-már szemet se szúrtak. Ami viszont végre érdekesebbé tették a történetet, azok a lázadók most már végre megindokolt támadásai voltak. Eddig csak a merő unalom és nyálcsorgás elkerülése végett kerültek képbe, de most már teljesen logikus és érhető okok miatt riogatták a népet. Már csak azért is sikerült ennyire megkedvelnem őket, mert teljesen szemben álltak a király úgynevezett "elveivel". Az első könyvben megismert, majd eltűnt America mellett, ő képviselték számomra kvázi az összes pozitív dolgot Clarkson zsarnoksága mellett.

Talán egyetlen dolog zavart egy kissé, de attól majdhogynem a hajamat téptem. America elvileg 16, Maxon 19 volt. Ennyi idősen, vagyis még félig gyerekként egy egész ország arra akarta rákényszeríteni őket, hogy eldöntsék kivel akarják végigszenvedni elkövetkezendő éveiket. Értem én, hogy ez az egész egy királyságban játszódik, ahol szó szerint létfontosságúak az utódok, és régebben ilyen szituációban még fiatalabban házasodtak, de ez a történet elvileg a jövőben játszódik. Persze, a könyvben leírtak alapján technikailag visszafejlődtünk, de ezek szerint egyéb területen is a középkor tájékán stagnáltunk. A fent említett kettőnek viszont még várnia kellett volna ezzel az egésszel.  Maxon pár másodperc alatt lejátszódó események hatására változtatja a döntéseit a jövendőbeli menyasszonya személyét illetően, meg sem hallgatva a magyarázatokat, vagy az észérveket. Amikor pedig lehetősége lenne a szívére hallgatva dönteni és nem kényszer hatása alatt, zsigerből az ellenkező irányba rohan. Mert miért ne? Végül is, a "aki egyszer hazudott, az még egyszer megteheti" elv, nem hülyeség, de akkor meg ne várja el szegény szerencsétlen lánytól, hogy ennyi variálás után még visszamegy hozzá, csak mert őfelsége mégis őt szúrta ki 35 bezárt lány közül.

 Összességében nem bántam meg, hogy végigolvastam a sorozatot, bár igaz, ellenkező esetben sem vesztettem volna túl sokat. Az egész világábrázolás erősen el van tévedve egy kevésbé gagyi limonádé és az első 2 Éhezők viadala között, de ez teljesen rendben van így. Nem egy világmegváltó könyv, de ki mondta, hogy annak kellene lennie?

Kiera Cass - Az Elit (A Párválasztó 2.)

A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…

Ha ezt a kötetet kihagyták volna a trilógiából szerintem senkinek sem lett volna hiányérzete. De komolyan, ez szinte semmiről sem szólt. America itt már nemhogy az érzéseiben, a birodalomban, úgy össz-vissz saját magában sem bízik, de Maxonnal és Aspennel is csak játszadozik. Az utóbbit nem bánom, habár nem tartom jogosnak. Mondvacsinált okok miatt mindenben megrendül a hite, itt már csak egy bizonytalan, hisztis árnyéka az első kötetben megismert, majdhogynem tökéletes királyné jelöltnek. Itt meg jó hogyha ahhoz elég elhatározást szed össze, hogy a többi Kiválasztott szemébe nézzen.

Maxon szegény meg annyira elszántam a palotában akarja tartani, hogy egyre csak elfogadja az összes kifogását és időkérését, miközben a lány olyan dolgokért bünteti és hidegül el tőle, ami ellen még egy herceg sem tud sokat tenni. America ide-oda vergődik közte meg Aspen között, más szóval egy megszokás vs. hercegnői pozíció viadalt kreál az egész helyzetből. Legalábbis legtöbbször nem az érte versengő szerencsétleneket, hanem az általuk jelképezett dolgokat tartja szem előtt. Nyomorában még arra sem képes, hogy egy srácot a fejét lehúzó korona nélkül lásson. Aspent viszont szó nélkül visszafogadja, és persze csak a könyv háromnegyedénél esik le neki, min is ment miatta keresztül. Ettől függetlenül bűntudat nélkül találkozgat vele, de ha Maxon netalán egy kicsit is kedvesen bánik egy lánnyal, azonnal vérszemet kap és kérdőre vonja. Van egy rész, ahol konkrétan azon akad ki, hogy Maxon úgy akarta megkérni a kezét, hogy közben más lányokkal is találkozgat még.
1, Édes szívem, erről szól a Párválasztó, na nehogy már más szívjon, azért mert nem tudsz dönteni.
2, Ő mégis mit csinál azóta, hogy Aspen betette a tetves lábát a palotába?

A cselekmény eszméletlen vonatott és unalmas. Az ember az hinné, hogy van valami ami ellensúlyozza America határtalan szenvedését. A lázadó támadások persze remek ürügyek arra, hogy azért mégiscsak lehessen említeni valamit a cselekménnyel kapcsoltban. De kész. Ennyi. Ezeknek a jelentőségük is pontosan ennyiben ki is merül. Értelmetlenül, céltalanul elszórt kis morzsák a nagy semmiben, még csak nem is izgalmasak és kicsit sem érzékeltetik az országban "elvileg" uralkodó feszültséget és elégedetlenséget. Annyival több lehetett volna ezekből a részekből, de nem, szimplán csak a vontatottság megtörésére használták ezeket. Más épeszű ok biztos nem jutott eszébe az írónőnek...

Az egyetlen pozitívumként Illéa naplóit tudnám említeni. Nemcsak bővebb információkat közöl az országról, mint az eddig eldarált száraz tények, de tisztán érezhető belőlük, hogy korántsem annyira erős és tökéletes a rendszer, mint ahogy az első kötetben le volt festve. A szenvedés és bizonytalansághalmok alól ezt az egy értelmes dolgot tudtam előhúzni.

Nyári sorozatlistám

Több okból sem volt sok kedvem nyári olvasmánylistát összeállítani, majd kivégezni, így a 2 és fél hónap alatt leginkább filmeket/sorozatokat néztem, dolgoztam, utaztam és fotóztam. A könyvek talonban hagyására persze a sorozatok szolgáltatták a legjobb indokot. Ebben a bejegyzésben összeszedtem az általam nézett és eszméletlen jónak gondoltakat. Hátha lesz olyan, aki valamelyiket még nem látta.

Reign 

Stuart Mária a skótok híres királynője volt, akinek korai éveibe enged bepillantást ez a rendkívül látványos történelmi sorozat. A történet szerint a fiatal lányt tinédzserkora kellős közepén Franciaországba küldik legjobb barátnői oldalán annak érdekében, hogy Ferenc herceg jegyesévé válhasson, azonban a menyegzőnek több akadálya is van, többek között például az, hogy a herceg egyáltalán nem akar fiatalon megházasodni, hiába ébreszt benne egyre erősebb vágyakat a fiatal Mária. 
Ami jó benne: történelmi vonatkozás, a korhoz nem igazán illő zene, ruhák, színészi alakítások

The 100

Az azonos című, Kass Morgan regény feldolgozása, egyfajta posztapokaliptikus "Legyek Ura", amelynek története 97 évvel egy nukleáris háború után játszódik, amely elpusztította a civilizációt. Az utolsó túlélők egy űrhajóról 100 tinédzsert küldenek a felismerhetetlenségig megváltozott Föld felszínére, hogy kiderüljön, benépesíthető-e már a bolygó. Azonban mind a százan sötét titkokat hordoznak magukkal, és hamar rájönnek, hogy múltjukat nem hagyhatják maguk mögött, az űrben.   

Ami jó benne: disztópia rajongóknak tökéletes, soha nem lehet tudni ki kit szúr hátba, hangulat, erős női karakterek/vezetők

American Horror Story

Az FX új horror sorozatában létezik egy ház, ami önálló életet él. Nem mai darab, hanem a 20-as években építették, de múltja már több család életét tette tönkre. Megismerjük a Harmon családot, hátterüket és azt is megtudjuk, miért hagyják a hátuk mögött a múltjukat. Új házba költöznek és megpróbálnak új életet kezdeni. Itt szólnak majd közbe a ház és a különös szomszédok, sőt az új tulajok kapnak egy önkéntes takarítónőt is, akiről később kiderül, a ház egy örök darabja.
Ami jó benne: minden évad egy-egy minisorozat, egymástól függetlenül is nézhetőek, Evan Peters, gyengébb idegzetűeknek néha hátborzongató lesz

The Fosters

Júniusban (2013) debütált az ABC Family új, botránykeltő sorozata, a The Fosters. A sorozatban két homoszexuális nő, Stef (Teri Polo) és Lena (Sherri Shaum) alkotnak egy párt és egyben egy családot is. A történet három gyermekkel indul, Brandonnal (David Lambert), aki Stef biológia gyermeke, illetve az adoptált ikerpárral, Marianával (Cierra Ramirez) és Jesusszal (Jake T. Austin). A békés családi életbe kapcsolódik be Callie (Maia Mitchell), akit a család egyik barátja ment meg a fiatalkorúak börtönéből, és próbál neki családot keresni – így köt ki a Foster nevű családnál.  
Ami jó benne: teljesen őszintén kezel komoly témákat, de a humor és a szerelem ugyanúgy jelen van

Kertvárosba száműzve/A kondom el van vetve/Suburgatory

Kényelmes házak. Gondosan ápolt gyep. Kedves szomszédok. Ki az aki ne ilyen kertvárosi, középosztálybeli otthonról álmodna? A tizenhat éves tini, Tessa aligha. Az apja, George Altman egyedül neveli őt, mindent megtesz, ami tőle telik. Tessa igazi vagány városi lány, New Yorkban nőtt föl, könnyedén kiismeri magát az aszfaltdzsungelben. Ám amikor George bontatlan óvszert talál a lánya hálószobájában, úgy gondolja, itt az ideje, hogy a lányát egészségesebb környezetbe nevelje. A kertvárosba való költözést Tessa valóságos sokként éli meg.

Ami jó benne: humor, apa-lánya kapcsolat, vicces, de néha már túlzó ellentétek a kertváros és New York között

Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?

Annalise Keating a neves ügyvéd, a philadelphiai egyetem jogi karán professzori állásban is dolgozik. Keating "Hogyan lehet megúszni egy gyilkosságot" című szemináriumán saját eseteit elemzi a diákokkal, és az életszagú feladatok igencsak lázba hozzák a hallgatóságot. A professzorasszony a diákok munkáját azzal is motiválja, hogy felajánlja, a kurzus legkiválóbbjait beveszi saját csapatába dolgozni. A briliáns, karizmatikus védőügyvéd professzor, és ifjú csapata hamarosan rejtélyes gyilkossági ügybe keverednek.

Ami jó benne: Viola Davis szó szerint díjnyertes alakítása, jogi vonatkozások, "Dean Thomas" a Roxfort után jogi karon tanult tovább, a cselekmény bonyolítása

Stitchers

Az ABC Family nyári sci-fi sorozatáról van szó, aminek a története lehet kicsit ismerős lesz: Természetfölötti dráma egy titkos kormányügynökség által beszervezett fiatal nőről, akinek az elméjét összekapcsolják halottakéval, hogy így így nyomozzon gyilkossági ügyekben és egyéb rejtélyes esetekben.
Ami jó benne: szintén az erős női karakterek, szarkazmus, enyhe tudomány

Teen Wolf

Scott McCall átlagos középiskolás, aki másra sem vágyik, mint hogy észrevegyék, elismerjék. Ezért szó nélkül csatlakozik egy éjszakai rendőrségi akció önkénteseihez, ám az erdei kutatás közben megharapja egy vérfarkas. Élete ezután soha többé nem lehet már a régi.

Ami jó benne: természetfölötti lények tömkelege, férfi szereplők, egy-egy kísérlet a drámaiságra

Kiera Cass – A Párválasztó (A Párválasztó 1.)

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Amennyi jót hallottam már erről a könyvről, határozottan várólistás volt, csak valamiért mindig hátrébb tolódott azon a bizonyos listán. De most hogy végre előkerestem e-book-om porosodó memóriájából, azért nagyjából tudtam, hogy mire számítsak. Ha leszámítjuk, hogy konkrétan odadobnak 35 lányt Maxonnak, azzal a címszóval, hogy válassza ki közülük "élete párját", akkor kijelenthetem, hogy egy eszméletlen jó történetről beszélünk. Itt sem teljesen igazságos a rendszer, (vagyon alapján van megosztva a társadalom, ezért persze a lakosok és a kiválasztottak között is kiélezett néha a viszony), de sokkal emberibb, mint a legtöbb disztópiában. Itt inkább attól kell tartani, hogy ki mikor múlik ki az ételhiány miatt. Négytől lefele ugyanis a kasztok tagjai nem a legjobb körülmények között, a Nyolcasok mondhatni az éhhalál szélén állva tengetik mindennapjaikat. Az unalmas hétköznapokat pedig csak egy-egy lázadó támadás és az időnként megrendezett Párválasztók dobják fel.

Leginkább azért szeretem a disztópiákat, mert annak ellenére, hogy eszméletlenül diktatórikus rendszer uralkodik mindegyikben, természetesen mindig akad valaki, aki szembeszáll ezzel. Ebben a történetben ezt a szerepet America vállalta el. Ő nem azért megy a palotába, mint mindenki más, ő szimplán menekül. Viszont mindvégig kitart önmaga és az elvei ellen, még úgy is, hogy egy csapat rosszakaró, sekélyes libával kell együtt laknia, akik közül néhánynak tényleg csak a korona kell. America viszont az első pillanattól kezdve őszinte Maxonnal, még a barátságát is felajánlja neki, pont amikor a herceg tényleg nem tudja, hogy ki versenyzik pusztán érte. Az egyik legőszintébb, legerősebb női karakter, akiről eddig olvastam.

A lányok legnagyobb szerencséjére pedig Maxon egyáltalán nem olyan, mint America az elején elképzelte. Egyszerűen nem tudom máshogy jellemezni, mint, hogy jó ember. Nem használja ki a helyzetét a lányokat illetően (pedig megtehetné), elég pár mondatot hallania a palotán kívüli életről, máris a szegények segítségére siet, képes bocsánatot kérni, ha úgy érzi elcseszett valamit, de legfőképpen tisztában van a kötelességeivel és teljesen komolyan veszi az egész Párválasztót.
A fentiek alapján gondolom elég egyértelmű, hogy már az elején kinek szurkolok.

Itt van ugyanis a szerelmi háromszög harmadik tagja, Aspen. Egy hatos, aki két évig járt Americával és a lány eljövetele előtt az esküvőjüket tervezgették. Az elején semmi gondom nem volt, hiszen csak a legjobbat akarta a barátnőjének, ez még nem akkora mártírkodás. Az is a véletlennek (meg az államnak) köszönhető, hogy pont a palotába osztották be. De, hogy miután rájött a "tévedésére", feltett szándéka legyen visszaszerezni Americát, kihasználva a lány érzéseit, amik furcsamód ugyanolyan erősek iránta, még azután is hogy konkrétan odadobták egy másik pasinak... Na, ez volt az a pont, ahol megutáltam a gyereket. Ha elsőre nem lett volna egy idióta és a lehetőségeihez mérten, de harcol azért, amit akart, akkor nem kellett volna kettejüket ennyi szenvedésnek kitennie. De mivel Maxon csak nyert az ügyön, jobban belegondolva annyira mégsem zavar az egész ügy.

Összeségében, mint a legtöbben, akik olvasták ezt a könyvet, én is elsőre beleszerettem a világba, amit Kiera alkotott nekünk/magának/Americának és Maxonnak/az összes unatkozó hobbibloggernek. Csak remélem, hogy a következő kötet is tartani fogja a színvonalat és nem lesznek tele oldalak Aspennel, amint próbálja menteni a menthetetlent (legalábbis remélem, hogy menthetetlen).

Denise Jaden - Never Enough - Soha nem elég

Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét. Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?

Jellegtelen, unalmas, felejthető. Még ez a három szó sem írja körül igazán, milyen egyéb szavak jutottak eszembe olvasás közben. Szinte úgy küzdöttem magam sorról-sorra, többször futott át az agyamon az 'ezek most komolyan ennyire ostobák?' kérdés, valamiért mégis tovább olvastam. Talán, hogy nagyon lehúzhassam, más oka biztos nem volt így utólag belegondolva...

Random jönnek egymás után a mondatok logikai összefüggések vagy különösebb értelem nélkül. Pedig olyan sok mindenről szólhatna a történet, csak éppen minden elkezdett téma lógva marad az éterben szerep vagy jelentőség nélkül. Claire népszerűsége, a balett, a továbbtanulás, a bántalmazás, a bulimia, a fényképezés, Loann szerencsétlen barátkozási kísérletei, az önértékelési problémái... De nem. Minden hülyeség, szegény szerencsétlen olvasó meg ha egyszer annyira padlón volt, hogy a kezébe vette ezt a "magaslati remekművet", döntse el Ő maga, hogy miről van is itt szó.
Ráadásul az egész sztori alatt nem történik szinte semmi, így minden rohadt részletesen van leírva, a lényegtelen beszélgetésektől a legapróbb kütyüig a fényképezőgépen. Valamilyen oknál fogva pedig mindenki a levegőt kapkodja és teljesen el van ájulva egy diavetítéses háttérrel kapcsoltban, amit vagy hosszú órákon szerkeszt a két kis informatika-zseni.

A karakterek van, hogy viszonylag normálisan viselkednek, de aztán rendre felkapják a vizet, lemerevednek már csak egy személy jelentétől, vagy éppen totál értelmetlen és gyerekes dolgok miatt hirdetnek háborút. A főszereplő viszont visz mindent. Ahelyett, hogy felvállalná a tettei következményeit, zsigerből mást hibáztat, utána meg veszekedést kezdeményez a szerinte hibásnak gondolt személlyel. Igaza van, Ő mindent tökéletesen csinált, más hibájából történt ami történt. Ha rajta múlna egy sötét sarokban gubbasztana a hibás önértékelésével, a fényképezőgépével, meg az egy szem barátjával, akinek a hirtelen hangulatváltozásai megfejthetetlenebbek, mint maga a Gordiuszi csomó.

Aztán a 60%-tól egyre több értelme lesz az egésznek. Az eddig elejtett értelmetlennek tűnt mondatok még mindig kínosan kicsi százaléka, de elkezdenek értelmet nyerni. A szereplők kezdenek megnyílni és egész mondatokban beszélni, az elfojtott problémák lelepleződni. Miután a könyv jó háromnegyedén átverekedtem magam, igazán kijártak ezek a részek. Ezután végre kikapcsolt a történet és nem akartam minden másik sor után félbehagyni és, vagy falhoz vágni.
Nagyon másról szólt az egész, mint azt a borító alapján feltételezni lehet, annyival jobban meg lehetett volna csinálni, főleg, hogy agyonhangoztatták Claire szépségét.

Az első fele miatt nagyon le akartam húzni eredetileg, de a második meggyőzött, hogy mégsem annyira veszett ügy az egész. Onnantól kezdve válik a történet valami olyasmivé, aminek a témája mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Persze lehet tudomást sem venni egy betegségről, de akkor van, hogy úgy járunk mint Claire.