Kiera Cass - Az Igazi (Párválasztó 3.)

A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet. 

Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. 

Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. 

"Egyik kezem Maxonéban pihent, arcomat a mellkasára fektettem. Ő a fejem tetején nyugtatta az állát, így forogtunk az eső zenéjére. 

Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy van közös jövőnk. Ha ilyen érzés, amikor együtt vagyunk, akkor valahogy rá fogunk találni az útra, amely visszavezet bennünket egymáshoz."

Az ilyen köteteket mindig két szempontból nézem:

1, Milyen lezáró kötetnek?

2, Milyen, mint önálló kötet?

Ez a könyv viszont majdhogynem mindkét kritériumomnak megfelel. Ennek ellenére nem teljesen vagyok megelégedve a történettel, viszont lezárásnak tökéletes volt. Végül is megkaptuk, amit az első sorok óta vártunk: hogy, America megnyerje a Párválasztót és megkapja Maxont, hogy valaki fellépjen az igazságtalan rendszer ellen és kiálljon a kevésbé szerencsések mellett, na meg persze a cukormázas happy end. 

A történet az utóbbi rész hanyatlása után kezdett magára találni, de utolsó kötet lévén kissé késve. A meghatónak szánt, érzelgős jelenetek a limonádés vallomásokkal és eszmecserékkel továbbra is jelen vannak, de ezek már-már szemet se szúrtak. Ami viszont végre érdekesebbé tették a történetet, azok a lázadók most már végre megindokolt támadásai voltak. Eddig csak a merő unalom és nyálcsorgás elkerülése végett kerültek képbe, de most már teljesen logikus és érhető okok miatt riogatták a népet. Már csak azért is sikerült ennyire megkedvelnem őket, mert teljesen szemben álltak a király úgynevezett "elveivel". Az első könyvben megismert, majd eltűnt America mellett, ő képviselték számomra kvázi az összes pozitív dolgot Clarkson zsarnoksága mellett.

Talán egyetlen dolog zavart egy kissé, de attól majdhogynem a hajamat téptem. America elvileg 16, Maxon 19 volt. Ennyi idősen, vagyis még félig gyerekként egy egész ország arra akarta rákényszeríteni őket, hogy eldöntsék kivel akarják végigszenvedni elkövetkezendő éveiket. Értem én, hogy ez az egész egy királyságban játszódik, ahol szó szerint létfontosságúak az utódok, és régebben ilyen szituációban még fiatalabban házasodtak, de ez a történet elvileg a jövőben játszódik. Persze, a könyvben leírtak alapján technikailag visszafejlődtünk, de ezek szerint egyéb területen is a középkor tájékán stagnáltunk. A fent említett kettőnek viszont még várnia kellett volna ezzel az egésszel.  Maxon pár másodperc alatt lejátszódó események hatására változtatja a döntéseit a jövendőbeli menyasszonya személyét illetően, meg sem hallgatva a magyarázatokat, vagy az észérveket. Amikor pedig lehetősége lenne a szívére hallgatva dönteni és nem kényszer hatása alatt, zsigerből az ellenkező irányba rohan. Mert miért ne? Végül is, a "aki egyszer hazudott, az még egyszer megteheti" elv, nem hülyeség, de akkor meg ne várja el szegény szerencsétlen lánytól, hogy ennyi variálás után még visszamegy hozzá, csak mert őfelsége mégis őt szúrta ki 35 bezárt lány közül.

 Összességében nem bántam meg, hogy végigolvastam a sorozatot, bár igaz, ellenkező esetben sem vesztettem volna túl sokat. Az egész világábrázolás erősen el van tévedve egy kevésbé gagyi limonádé és az első 2 Éhezők viadala között, de ez teljesen rendben van így. Nem egy világmegváltó könyv, de ki mondta, hogy annak kellene lennie?