Kody Keplinger - The DUFF – A pótkerék

 A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 

Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. 

Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

A mai világban eléggé nehéz új és egyedi dolgot lerakni arra a bizonyos asztalra. Kody ennek ellenére (úgy ahogy) de megcsinálta. Itt nem csak arra gondolok, hogy egy kitalált egy új társadalmi jelzőt, de még a mai romantikus irodalomba is tudott valami újat vinni. A Duff szó remekül rámutat arra, hogy senki sem tökéletes, de ha netalántán mégis ezt hisszük ezt hisszük valakiről, ne lepődjünk meg, ha lerohan minket az önértékelési problémáival.

Jó néhány olyan könyvet olvastam már, amik egytől egyig tele voltak idegölő, nyafogó lányoktól, akik persze akartak valamit az ügyeletes szépfiútól, csak persze sok-sok idegbaj és szenvedés árán érték el. Bianca ezzel szemben pontosan tudta, hogy csakis egy dolgot akart Wesley-től: figyelemelterelést. A kezdetektől fogva kihasználta a fiút és ilyen könyv még nem igazán került a kezem közé. Bianca az idő nagy részében tudta mit akart és hogy hogyan szerezze azt meg, határozott volt, nem hisztizett feleslegesen és komolyan mondom tökösebb volt, mi t a mai pasik többsége. A végére bizonytalanodott csak el egy kicsit, de akkor sem ingott meg túlságosan, nem bőgte karikásra a szemeit vagy kezdett öncsonkításba. Voltak ugyan „én mindent jobban tudok mindenkinél” pillanatai, de az a „szomorú”, hogy pár ilyen helyzetben tényleg reálisabb látta a dolgokat, mint néhány felnőtt.

Viszont a barátnőitől néha a falat kapartam. Az egyik néha már nevetségesen naiv és vidám volt, a másikról meg leginkább annyi marad meg, hogy folyton hisztizett meg haragudott valamiért. Ellenben Wesley-től egyáltalán nem másztam a falra. Igaz engedte, hogy kihasználják, de mint kiderült a sok gúnyos mosoly és csajozás hátterében elfojtott problémák álltak. Még egy példa, hogy milyen könnyen be lehet dőlni a látszatnak…

Miért van Hollywood-nak az a remek szokása, hogy ha valami nem tetszik neki, egyszerűen átírja? Az egész történetből egy tipikus klisés, cukormázas agyzsibbasztó tucat filmet kreált. Ennyire elrontott könyvadaptációval is ritkán találkozik az ember. 

Jennifer L. Armentrout - Opposition-Ellenállás (Luxen 5.)

Katy tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiiktatnak a földön. Azonban a jó és a rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé válhat.

Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.

Egy valószínűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót…

Mikor a luxenek földet érnek, a Black testvérek kénytelenek velük tartani a földönkívüli összekapcsolódás hatására. Az az eddigiekben is nyilvánvaló volt, hogy a luxenek eléggé arrogáns faj, de itt már egy egész bolygót a magukénak akarnak tudni. Az újonnan érkezettek szent meggyőződése, hogy az emberek esetlenek és gyengék, míg ők a megtestesült tökéletesség. Mégis az emberi DNS-t magukba olvasztva vegyülnek el köztük, várva a pillanatot, amikor kedvükre honfoglalósat kezdhetnek játszani. 

Másfél évvel ezelőttig meg sem fordult volna a fejemben, hogy idegenekről szóló könyvet a kezembe vegyek. Abban az időben még az orosz realista regények is közelebb álltak a szívemhez. Jennek viszont valami zseniálisat sikerült összehoznia. Köröm rágva vártam az egyes részek megjelenését, rohamtempóban rágtam át magam a könyveken, együtt nevettem, sírtam és örültem a szereplőkkel, úgy hozzám nőttek, hogy arra szavak nincsenek.  Soha nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű útbaigazításból ennyit ki lehet hozni, ráadásul, 5 könyvön át tartó töretlen színvonallal és imádnivaló szereplőkkel, illetve poénokkal.

Az utolsó rész viszont visz mindent. Ha meg kellene neveznem a kedvencemet, akkor erre tenném le a voksomat. Nagyjából minden fejezetben történik valami váratlan fordulat, az olvasó csak össze-vissza kapkodja a fejét, aztán alighogy minden és mindenki lenyugszik (egyben az olvasó is), már jön is az újabb megdöbbentő fordulat. Mint mindig most leginkább Daemon és a beszólásai teszik igazán érdekessé a nyugisabb jelenetek, de bőven kijutott Dawson és Beth párosának, a két originnek, sőt még az arumoknak is az izgalomból. Egyszerűen ennél jobban megírt lezárást el sem tudtam volna képzelni. 

M. Leighton - Down to You – Rajtad áll (Rossz fiúk 1.)

Amikor a főiskolás Olivia Townsend hazautazik, hogy segítsen édesapjának a munkájában, még nem is tudja elképzelni, micsoda bonyodalmakba keveredik majd. Cash és Nash Davenport, a két ikerfivér nagyon sokban különbözik egymástól, de egy dolog közös bennük: mindketten őrülten vágynak Oliviára. 
Cash veszélyes és ellenállhatatlanul vonzó, igazi rosszfiú, akinek a csókjai elfeledtetik Oliviával, hogy a tűzzel játszik. Nash sikeres, megbízható és szenvedélyes… és foglalt. De egyetlen, lágy érintése elfeledteti Oliviával, hogy máshoz tartozik. 
Ám Oliviára nagy meglepetés vár. A két fivérnek van egy titka, ami elől a lány jobban tenné, ha elfutna. Gyorsan és messzire… amíg nem késő.

Két, enyhén depressziós könyv között pont erre volt szüksége az idegrendszeremnek. Tipikusan az a könyv, ami kikapcsol, szórakoztat, olvastatja magát, ráadásul és nem kell rajta túl sokat agyalni, annyira egyértelmű a végkifejlet.

Az is ilyen könyvektől sosem várok sokat, így nem is volt miben csalódnom. A női főszereplő természetesen ide-oda ugrált a pofoznivaló, magatehetetlen tépelődő, szenvedő fruska, és a magabiztos, határázott nő között, akit nem egy, de mindjárt két félisten gerincre akar vágni. Egy idő után már szabályosan szurkoltam, hogy essen neki Cash-nek, addig se túráztatja az agyát hülyeségeken.  Cash pedig egy motorral is rendelkező rosszfiú és egy jól menő klub tulajának az elegye. A nyilvánvaló kliséktől eltekintve, meglepően jól szórakoztam, szinte végig hangosan röhögtem olvasás közben. Habár komolyabb hátteret próbált adni az írónő a történetnek, fő hangsúly azért mégis csak az erotikán maradt, ami nem is nagy baj. Szinte végig nyilvánvaló a szereplő között a kémia és hála égnek nem a szirupos verzióban.

Akinek van néhány szabad órája és szeretne egy viszonylag igényesen megírt erotikus könyvet olvasni, amit nem akar később a falhoz vágni, annak csak ajánlani tudom a Down to You-t.

Jessica Sorensen - Violet, Luke és a végzet (Véletlen 3.)

Violet és Luke párosa Callie-hez és Kayden-hez hasonlóan sokat szenvedett, majd egymásra talált és egy minden rendben is volt. Mint a többi ilyen témájú könyvnél általában. Ennyivel össze is lehetne foglalni a történetet, de ez most más volt. Néha jó, néha rossz értelemben, de különbözött az első kettőtől, az biztos. Már az első soroktól kezdve érezni lehetett, hogy itt valami nagyon el van cseszve. Néha csak úgy üvöltött a lapokról a tömény depresszió.

Luke iszik, bulizik, szexszel, pókerezik, cigizik, tanul, focizik és szenved, legalábbis év közben ez a rutinja, de mivel a történet leginkább nyáron játszódik, értelemszerűen a foci és a tanulás itt kiesik. A többi „hobbiját” bármennyire is nem támogatom, de kénytelen vagyok elismerni, hogy nélkülük valószínűleg teljesen tönkremenne.

Az anyja viszont úgy őrült, ahogy van. Legtöbbször, amikor ezt mondják egy emberre szerintem senki sem gondol bele komolyabban, hogy milyen is lehet egy valódi őrült. Hogy ez konkrétan egy betegség, amit ugyanúgy kezelni kell, mint egy tüdőgyulladást. Mostantól ha beugrik ez a szó, szinte biztos, hogy gondolatban Luke anyját fogom hozzákapcsolni. Nemcsak azért, ahogy bánt a fiával, vagy amikre rávette, amiért elfeledkezett a lányáról, még csak nem is azért mert drogos. Amikor Luke visszaemlékezős részeit olvastam, hozzá hasonlóan kedvem lett volna picire összehúzni magam, majd olyan messzire futni, amennyire csak lehet. A fiú viszont nem akarja súlyosbítani a helyzetet, habár már régebben rájött, hogy ez tényleg nem normális. Így tehát legyen bárhol is, némán tűri, hogy az anyja és a múltja még a távolból is kínozza.

Aztán ott van Violet, Callie szobatársa, aki az előző részekben egy totális kurvának lett beállítva. Később persze kiderül, miért, de előtte még az olvasó kénytelen beismerni, hogy az ő helyzete is sokkal bonyolultabb, mint amennyit megtudunk az első két könyvben. Miután meggyilkolják a szüleit, nevelőszülőktől nevelőszülőkig vándorol, mígnem nagyjából 15 éves korában a nála alig 8 évvel idősebb Preston magához veszi. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy ez után zsarolással ráveszi a lányt, hogy adja el a drogjait helyette. Persze Violet-et nem nagyon kell győzködni, ugyanis az ő „káros szenvedélye” az adrenalin függősége. Míg Luke-nál az alkohol meg a szex működik, Violet az élete kockáztatásával menekül a múltja elől.

Csak a sokadik „véletlenszerű összefutásuk” után kezd el ténylegesen beindulni a sztori. A szobatársaik révén már ismerték egymást, de nagyjából semmit sem tudtak egymásról. Ez jó pár fejezeten keresztül így is marad, amit nem bántam. Itt nem voltak sem unalmasak sem erőltetettek a múltban vájkálós részek.  Persze miután kezdik jobban megismerni egymást és ráébredni, hogy a másik társaságában sokkal elviselhetőbbek a történtek a sors, a múlt és az összes többi klisé közbeszól, de természetesen az olvasó tisztában van vele, hogy nem azért nem hiába szerepel a címben a végzet szó.

Kissé zavaró volt, hogy túlontúl rövidre sikerült a könyv. Ez viszont nem akkora baj, hiszen a lényeg úgy ahogy megtörtént: Violet és Luke belátták, hogy nem tudnak a végtelenségig menekülni az érzéseik és a múltjuk elől, ha akarnak, tudnak jobb emberekké válni és ott lenni a másik mellett, ha igazán szükséges. 

Brigid Kemmerer - Spark - Szikra (Elementál 2.)

Gabriel Merrick a tűzzel játszik. Szó szerint.

Néha még uralja is. Máskor viszont képtelen rá.

Gabrielnek mindig ott voltak a testvérei, különösen az ikerbátyja, Nick. Amikor viszont egy gyújtogató hoz káoszt a városukra, minden jel Gabrielre mutat. Csak épp nem ő gyújtogat.

Ráadásul mintha senki sem hinne neki. Kivéve Layne-t, a félénk, kitűnő tanuló tizedikest, aki magas nyakú garbóban és farmerben jár – és teljesen feldúlja Gabriel érzelmeit. Layne nagyon jól megérti, milyen az, ha családi problémákkal küzd az ember, és érti a titkokat is. Neki is van jó néhány.

Gabriel nem engedheti meg, hogy Layne rájöjjön, milyenek is a testvérei, a képességeik, és milyen veszélyek leselkednek rájuk. Van azonban néhány olyan kockázat, amit nem hajlandó vállalni.

Határozottan jobban tetszett, mint az előző. A történet is mintha kezdene beindulni és a jelenlegi főszereplők is kevésbé voltak irritálóak. Gabriel az előző könyvben néha kissé bunkó volt és talán egy kicsit túlságosan heves, az utóbbi gondolom az eleme miatt. Nickkel annyira különbözőek voltak, hogy valami nézeteltérés mindenképp várható volt. Viszont nem igazán értettem a nézeteltérés okát, nem hinném, hogy Gabriel a múltban sosem viselkedett seggfejként és hogy pont egy lány kellett ahhoz, hogy verekedéssé fajuljon a dolog.

Layne egy kissé sablonos, de szerethető karakter volt. Nem dőlt be Gabriel hülyeségeinek, ezért nem is értettem, miért hagyta mindenki másnak, hogy rajta és öccsén szórakozzon. Ráadásul, az ő kapcsán is felmerült a „megerőszakolás” téma, de szerencsére ő mintha érettebben állt volna hozzá a témához. Nem mintha létezne erre normális, vagy éppen mindenki-által-elfogadott-reakció. Ennek ellenére nem értem, miért kerül ez szóba másodszor is, hacsak nem lesz előbb-utóbb valaki, akivel ez tényleg meg fog történni…

Simon volt az egyik legérdekesebb karakter. Egy nem teljesen süket, de nem teljesen néma srác, aki szeret kosarazni. Itt már tényleg érződött, hogy valami fontosat is próbál az írónő belepréselni a történetbe. Volt itt szó esélyegyenlőségről, családról, szülői önzésről még az iskolai szivatásokról is. Nem hiába mondják néha, hogy a középiskola maga a pokol. Egyedül az volt zavaros, hogy hogy várták el szegény sráctól, hogy lépést tudjon tartani a tananyaggal egy olyan iskolában, ahol rajta kívül mindenki hall. El nem tudom képzelni, hogy lehet így felkészülni egy órára.

Layne apjának a helyzetét többé-kevésbé meg tudtam érteni. Az ő helyzete enyhén reménytelen volt, az anyjuk volt az, aki igazságtalan helyzetbe hozta a családját. Tipikusan egy önző libaként viselkedett, aki csak akkor képes boldogulni, ha 0-24-ben mellette van valaki egy hitelkártyával.

A gyújtogatós részek viszont eléggé laposra és néha indokolatlanul részletesre sikerültek. Nem szóltak másról, csak Gabriel tűz iránti mániájáról és az önsajnálatáról, miszerint neki van a legnehezebb dolga az elemével. Még a gyújtogató kiléte sem izgatta annyira, legalábbis egy hangyabokányi erőfeszítést sem tettek a megtalálása érdekében. Konkrétan be kellett sétálniuk ugyanabba a helyiségbe és az orruk előtt tűznek kiütnie, hogy végre leessen nekik.

Az egész történet leginkább az értelmetlen gyújtogatások, na meg Layne és Gabriel köré épült, de azért a többi Merrick fivér és Hunter történetszáláról is úgy-ahogy gondoskodott. Akinek tetszett az első rész, az minden esetre ebben sem fog csalódni..