Kody Keplinger - The DUFF – A pótkerék

 A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 

Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. 

Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

A mai világban eléggé nehéz új és egyedi dolgot lerakni arra a bizonyos asztalra. Kody ennek ellenére (úgy ahogy) de megcsinálta. Itt nem csak arra gondolok, hogy egy kitalált egy új társadalmi jelzőt, de még a mai romantikus irodalomba is tudott valami újat vinni. A Duff szó remekül rámutat arra, hogy senki sem tökéletes, de ha netalántán mégis ezt hisszük ezt hisszük valakiről, ne lepődjünk meg, ha lerohan minket az önértékelési problémáival.

Jó néhány olyan könyvet olvastam már, amik egytől egyig tele voltak idegölő, nyafogó lányoktól, akik persze akartak valamit az ügyeletes szépfiútól, csak persze sok-sok idegbaj és szenvedés árán érték el. Bianca ezzel szemben pontosan tudta, hogy csakis egy dolgot akart Wesley-től: figyelemelterelést. A kezdetektől fogva kihasználta a fiút és ilyen könyv még nem igazán került a kezem közé. Bianca az idő nagy részében tudta mit akart és hogy hogyan szerezze azt meg, határozott volt, nem hisztizett feleslegesen és komolyan mondom tökösebb volt, mi t a mai pasik többsége. A végére bizonytalanodott csak el egy kicsit, de akkor sem ingott meg túlságosan, nem bőgte karikásra a szemeit vagy kezdett öncsonkításba. Voltak ugyan „én mindent jobban tudok mindenkinél” pillanatai, de az a „szomorú”, hogy pár ilyen helyzetben tényleg reálisabb látta a dolgokat, mint néhány felnőtt.

Viszont a barátnőitől néha a falat kapartam. Az egyik néha már nevetségesen naiv és vidám volt, a másikról meg leginkább annyi marad meg, hogy folyton hisztizett meg haragudott valamiért. Ellenben Wesley-től egyáltalán nem másztam a falra. Igaz engedte, hogy kihasználják, de mint kiderült a sok gúnyos mosoly és csajozás hátterében elfojtott problémák álltak. Még egy példa, hogy milyen könnyen be lehet dőlni a látszatnak…

Miért van Hollywood-nak az a remek szokása, hogy ha valami nem tetszik neki, egyszerűen átírja? Az egész történetből egy tipikus klisés, cukormázas agyzsibbasztó tucat filmet kreált. Ennyire elrontott könyvadaptációval is ritkán találkozik az ember.