Michel Gondry 2004-es filmje Joel Barish (Jim Carrey) és Clementine Kruczynski (Kate Winslet) megismerkedésének majd kapcsolatának történetét dolgozza fel. Egy Montaukba
tartó vonaton kezdődik a történet, de a pár ekkor már túl van egy két éves
kapcsolaton. Egy vita után azonban Clementine úgy dönt, felkeres egy Lacuna
nevű céget, hogy kitöröltesse Joellel kapcsolatos emlékeit. Mikor erről Joel
tudomást szerez barátaitól, ugyanerre szánja el magát.
A film legnagyobb részét Joel kezelése teszi
ki. Mély álomban a Lacuna emberei emlékről emlékre próbálják eltávolítani az
agyából Clemetinet. Csakhogy Joel a folyamat közben rádöbben arra, hogy ő ezt
mégsem akarja. Nem szándékozik elveszíteni sem az emlékeit, sem a lányt, így
mindent megtesz ennek érdekedében. Egy ember ön-ön tudata ellen
folytatott küzdelmét láthatjuk, ahogy a sok boldogtalan emlék ellenére is próbál görcsösen
belekapaszkodni a pozitívokba. Egyszerűen bármennyi csalódás és szomorúság is
érte a kapcsolatuk alatt őket, még ezek után is ragaszkodnak egymáshoz. Sőt, a
kitörlés után mindkettejükben egyfajta hiányérzet alakul ki, tisztában vannak
vele, hogy valami nincs rendben, csak éppen az emlékeik hiánya miatt nem
tudják, hogy pontosan mi. Nem gondolták komolyan, hogy megszabadulnak az
emlékeiktől, ezt az is bizonyítja, hogy összefognak Joel fejében, hogy
Clementine ne tűnjön el végleg. Mindent megpróbálnak, hogy ez sikerüljön,
mindezt persze Joel fejében. Ez akár tökéletesen be is bizonyíthatná néhány tudós
álláspontját, miszerint a tudatalattinak igenis „hatalma” van. Agyunk
tudatalatti része felelős az ösztönös dolgokért, például önkéntelenül is, de
veszünk levegőt. Továbbá úgy tartják, ide raktározódnak el régi emlékek,
adatok, amik váratlanul akár elő is törhetnek onnan (Déjà vu-érzés).
Nyilván mindenkiben felvetődik a gondolat, hogy ténylegesen mennyire
nagy is a tudatalattink befolyása és mennyire kell ettől félni. Mennyire lehet
képes az agyunk egy nem teljesen tudatos rész irányítani akár egyszerűnek tűnő
tetteinket vagy döntéseinket? Továbbá mennyire kellene tartanunk attól, amit nem
tudunk irányítani a fejünkben? Ez a film viszont leginkább pozitív az
ellenkezőjét vázolja fel: egy olyan helyzetet, amikor Joel teljes egészében
képes kihasználni a tudatalattija rejtett területeit. Tudósok szerint az agyunk
mindössze 10%-át használjuk átlagos körülmények között (van, aki ezt 2%-ra
teszi, ami kissé sértő lehet egyeseknek), de Joel majdhogynem feltérképezi az
egész agyát. Rejtett zugokba, emlékekbe menekíti Clemetinet és saját magát is,
hogy megőrizze legalább a lány emlékét valamilyen formában. Ez az elkeseredett
menekülés pedig kizárt, hogy mindössze egy elhanyagolható, jelentéktelen kis
2%-os szegletben játszódna le. Legalábbis szerintem. Erről a témáról nem igazán
lehet csak tudósok véleményére hagyatkozni, hiszen rengeteg elvont, már-már
ezoterikusnak titulálható, de önmagát hitelesnek tartó portál értekezik a
témáról. Ez is egyike lett azoknak a kérdéseknek, amik egyre inkább
foglalkoztatják az emberiséget. Teljesen jogosan, hiszen végül is az agyunkról van szó.
Joel esetében
viszont szó sincs félelemről vagy bizonytalanságról. Legalábbis az agyával
kapcsolatban. A lány elvesztésétől természetesen retteg. Nem csak vele, de az
agyával is szövetkezik a "kintiek" ellen. Végül sikerül megegyezniük
Clementine-nal, hol találkozzanak, a történet végén pedig egy tengerparton
össze is futnak. Újrakezdik kapcsolatukat, a teljes kudarc tudatában persze.
Itt persze megint felmerül egy fontos kérdés: megéri-e még így mindent előröl
kezdeni, mintha semmi sem történt volna a múltban, vagy pont hogy a kudarc
fogja segíteni őket? Hiszen Joel és Clementine már elmondhatja, hogy tényleg átmentek
már egy-két hullámvölgyön együtt, jobban megismerték egymást, ezáltal talán a
hibák is kiküszöbölhetőek lesznek következő alkalommal. Vagy nem, majd eldől.
De kell, hogy oka legyen annak, hogy az átéltek ellenére mégis megbeszélnek egy
találkozót. Vagy már maga a tény, hogy szövetkeznek a Lacuna emberei ellen.
Minden jel arra mutat, hogy nem teljesen megalapozott döntés volt ez a
részükről, egyszerűen csak belefáradtak, hogy ugyanazokat a köröket futják.
A film
felépítése eléggé komplex, néha nem teljesen egyértelmű pontosan hova is
kalauzol minket a rendező, de ha egyszer beleássuk magunkat fontos és enyhén
filozófiai vonatkozású kérdések is vetődhetnek fel, amikre tőlünk függ, hogy
hajlandóak vagyunk-e megkeresni a választ.
Gondry előtte
leginkább elvont, egyedi klipjeivel és reklámjaival tűnt ki. Dolgozott már
együtt többek között a Radioheaddel, a Rolling Stonesszal, de számos klipet
rendezett már Björknek is. Reklámjai közül talán a Levi’s és a Nike márkáknak
készítettek a legismertebbek. Kis- és dokumentumfilmjei száma nem rúg olyan
magasra, mint a fent említett másik két műfajéi, de ugyancsak sikerült
belevinnie utánozhatatlan egyéniségét a kevésbé ismert műveibe is. Legnagyobb
inspirációjának a Le voyage en ballon (Utazás a léggömbön) című francia kalandfilmet tartja.
