Jennifer L. Armentrout - Oblivion (Luxen 1.5)

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom

Az egy dolog, hogy mostanában egyre népszerűbbek a másik szemszögből megírt történetek, de könyörgöm, ha egyszer az ember pénzt meg időt szán rájuk, akkor joggal várhatja azt a bizonyos pluszt. Ami innen teljességgel hiányzott. Ugyanazokat a köröket futjuk újra meg újra. Az eddig már átélt/elolvasott oldalakon rágjuk át magunkat hajnalok hajnaláig nosztalgia címszó alatt. Mert a könyv (vagy éppen több, ha úgy tetszik) nem más mint egy hatalmas nosztalgia-buborék, ami ezelőtt már vagy ötször beleragadtunk. 

Pár fejezet után abba akartam hagyni, de úgy voltam vele, hogy legalább a visszaemlékezés, na meg Daemon miatt megéri újra belekezdeni. Félreértés ne essék az írónő stílusa még mindig eszméletlen, a poénok egyediek, a szereplőket vagy imádom vagy fejbe verném őket egy serpenyővel, de hiányzott belőle az az "újdonság-érzés", ami megvolt az eddigi kötetekben. A színvonal megmaradt, csak éppen nem az életed könyve, amiben előre tudod, hogy mikor mi fog történni... Páran írták, hogy kárpótlásul itt vannak Daemon gondolatai, de engem különösebben nem kötötték le. 

Az egyik az, hogy kaptuk már plusz részeket az ő szemszögéből is, így amit akartam, már elolvastam vagy utánanéztem Armentrout kommentjeinek Facebook-on (pl. Katy elkobzott cetlije). Másodszor pedig egy kicsit erőltetettnek éreztem az egészet. Attól meg, hogy rajongok ezrei netán milliói vártak egy ilyen konyvre, nem feltétlenül kell piacra dobni. Jó, hogy ennyire szeret minket, de akkor legalább tegyen bele valami újat, ne csak az eddig megtörtént eseményeket dolgozza fel máshogyan. Igazan kár érte, én például sokkal szívesebben olvastam volna kisebb részleteket a helyi luxen közösségről, mintsem Katy lábairól (vagy bármely más testrészéről, ha már itt tartunk...)

A történetről, magáról meg mindig nem tudok/akarok/fogok semmi rosszat írni, úgy jó és szerethető ahogy van, de sokadszorra már nem adja nekem vissza ugyanazt a hangulatot. Ha az írónő pedig ennyire szeretne még foglalkozni a sorozattal én abszolúte vevő lennék Dee és Archer történetére is. Angyalszerűben garantáltan lenne olyan, amin meg fizika órán sem aludnék be.

Boldog karácsonyt és köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta :) ^^

Jennifer L. Armentrout - Shadows (Luxen 0,5)

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe. 
Veszedelmes. Kísértő. Tilos.. 
Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül. 
Elbűvölte. Vonzza. Szereti. 
Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Végre megkaptuk Dawson könyvét is! A könyvekben egy kicsit távolinak egy egysíkúnak éreztem, mint akinek csak Bethany kiszabadítása a fontos (persze érthető okokból), a többi dolgon meg átsiklott. Vártam már, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is a harmadik Black.

 A könyv a sorozat előzményét taglalja a szokásos Armentrout stílusban, a szokásos helyszínen, úgy ahogy a szokásos karakterekkel, mégis valahogy kevesebbnek éreztem. Szerethető, gyorsan olvasható, Beth és Dawson aranyosak és totál összeillők, de pont ahogy Daemon mondta az 1. kötetben (csak tipp), minden egy szemvillanás alatt történik. Egyáltalán nem érzékeltem, hogy 3 hónap alatt játszódna a cselekmény, inkább tűnt heteknek. Meglátják egymást, járni kezdenek, Dawson lebukik, eltűnnek. Történet szempontjából semmi új, vagy váratlan. 
Dawson-nak viszont (hála égnek) van egypár Daemon-nal közös vonása. Bármit megtenne Beth-ért és a családjáért, automatikusan vállalja a tetteiért a felelősséget. Kettejük közül ő a kedvesebb, de mindenki csúnyán benézte, amikor azt hitték, hogy Daemon miatt kell többet aggódniuk.
Viszonylag újdonságként a Thompson ikrek is nagyobb szerepet kaptak. Andrew és Ash a többi könyvben sem lett kedvesebb, de az elején igazán kitettek magukért. Soha nem bírtam őket, de itt igazán nem bántam volna, ha Dawson mindkettőt felkeni a falra...
Bethany nem volt különösebben érdekes, vagy kidogozott, őt inkább csak amolyan Dawson-t kiegészítő kellékként tartottam számon. Az új lány, aki fest. Ennyi, nem több vagy kevesebb Dawson mégis érdeklődni kezd iránti. Felvetődik a kérdés: miért, de ezen a ponton kit érdekel már?
Viszont vicces volt úgy olvasni, hogy már tisztában voltam mire képes a Védelmi Minisztérium. Itt értelemszerűen még senki sincs tisztában vele, hogy pontosan mennyit is tudnak a védelmisek és mire is képesek. Halálra izgulták magukat, amin tudtukon kívül már úgysem tudtak semmit sem változtatni.

Beth és Dawson alapvetően sokkal gyengébb karakterek és páros, mint anno Katy és Daemon. Nem hiába nem kaptak sorozatot.

Michelle Hodkin - The Evolution of Mara Dyer (Mara Dyer 2.)

Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??

A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek. 

Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.

Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...