Monica Murphy - Három megszegett ígéret (Drew+Fable 3.)

Kötelezze el magát. Igazából ezt várom Colintól. Amióta Danny, a bátyám meghalt Irakban, Colin sokat segített nekem, például munkát adott a menő éttermében, hogy otthagyhassam végre azt a szar pincérnői állásomat a sztriptízbárban. De nekem már nem elég, hogy éjjelente ott fekszem mellette az ágyban, és próbálom elűzni a rémálmait. Tudom, hogy mardossa a bűntudat Danny halála miatt, amiért nem ment el vele Irakba, de nem bírom tovább a kettős életet. Mindennél jobban szeretem, de olyan sok démon gyötri. Ha most nem tud megnyílni előttem, akkor soha nem lehet belőle igazi társ. Egy hónapot adtam neki, és most lelépek. Ha igazán szeret, ahogy mondja, akkor tudja, hol keressen.

Mertem reménykedni, hogy jobb lesz. Mertem reménykedni, hogy az új szereplők dobnak valamit a történeten. Mertem reménykedni, hogy nem fogok még erősebb késztetést érzeni a hajtépésre. Erre ezt tolják egyenesen a képembe, mintha egy egyszerű, szerethető romantikus történet lenne.
De nem, ez nem egyszerű (sem a szereplők logikáját megérteni, sem végigszenvedni a könyvet), nem szerethető (legalábbis én csak mazochista hajlamaimnak köszönhetem ezt a fajta kínzást) és inkább egy gyerekes, olcsó pornónak mondanám. Nem tudom, hogy lehet egy pornó gyerekes, de ez a könyvnek titulált papírköteg képes volt ennyire szétzilálni a némileg értelmes gondolataimat is.

Colin és Jen párosa elvileg felnőttesebb, mint Drew és Fable volt. Felnőttesebb problémákkal, hozzáállással és mentalitással. Ennek ellenére össz-vissz a munka, a szex, a bűntudat és egymás kerülgetése köti le MINDEN idejüket, így nincs idejük értelmes társalgást folytatni egymással. Olyan dolgok, mint például nyíltság, őszinteség, kommunikáció és egyéb fölösleges időhúzások mellet élből elmennek. Mintha nem léteznének. Mintha nem lennének fontosak egy kapcsolat, vagy a jó ég tudja miben éltek ezek évekig szempontjából. Ha egyszer is beszéltek volna értelmesen a másikkal és az írónőnek is több fantáziája lett volna 2 könyv után, a szenvedésem mértéke jelentősen leredukálódhatott volna.

Colleen Hoover - Reményvesztett (Reménytelen 2.)

Colleen Hoover, New York Times sikerlistás szerző valósággal megbabonázta olvasóit a Hopeless-szel. A történet egy hányatott sorsú lányról, Skyról szól, aki összetalálkozik rég elvesztett gyermekkori barátjával, Dean Holderrel. A fiú segít a sokkoló családi múlt feltárásában, így Sky végre elcsitíthatja magában a mély sebet hagyó emlékeket és érzéseket. 

A Hopeless Sky szemszögéből mutatta be az eseményeket, a Losing Hope pedig bepillantást enged Dean Holder történetébe, akit régóta kísért a kislány elvesztése. Úgy érzi, kudarcot vallott, amiért nem tudta őt megmenteni. Holder életét beárnyékolja a megbánás és a bűntudat. Sohasem hagyott fel Sky keresésével, mert úgy érzi: ha megtalálná, tovább tudna lépni végre. Arra viszont nem számított, hogy a találkozás pillanata még kínzóbb fájdalmat hoz. 

Holder a Losing Hope-ban meséli el, hogy a tizenhárom évvel korábbi események miként hatottak az ő és családja életére, s hogyan lett magányos küldetés számára a lány megmentése. A végleges gyógyulást azonban csak a Sky iránt érzett szerelem hozhatja el…

Mindig is tudtam, hogy Hoover tud írni. Több, mint jól. Viszont az eddigi könyvei nekem vagy túl szenvedősek, vagy túl nyálasra sikerültek. Ezért is lepődtem meg, amikor itt az utolsó sorhoz értem. Tudat alatt itt nem készülődtem lehúzni egy jó író kevésbé jó könyvét. Itt ugyanis nem volt mit lehúzni. Nekem az első rész kevésbé tetszett, ez viszont teljesen magába szippantott. Bármilyen depressziósnak is tűnik a fülszöveg alapján, a könyvben nem ezen van a hangsúly. Holder próbál megbirkózni a múlttal, Hope és Les elvesztésével, majd megbocsátani Lesnek és önmagának, végül pedig még Sky esetleges megtalálása is a nyakába zuhan. Ezeket pedig leginkább a Lesnek  írt levelin lehet nyomon követni.

A történet lehet, hogy ugyanaz, de rengeteg plusz tud adni. Itt már nem a történetre, a szálak megértésére koncentráltam, mint anno, így tényleg bele tudtam képzelni magam Les helyzetébe. Sky esetében szörnyű volt, amin átment így a Holderrel történteken valahogy átsiklottam. Eddig a könyvig nem vettem számításba, hogy neki is ugyanúgy szétesett a családja, a nyakába szakadt minden a gyásztól kezdve a bűntudatig. Hoover képes volt mindezt úgy tálalni, hogy nem fuldoklik a depresszióban mégis összetöri az ember szívét. Nem csoda, hogy a legtöbben csak jót képesek mondani erről a könyvről, egyszerűen valahogy mindenkihez odatalál.

Az olvasó persze már tudja a végeredményt, de ez a könyv egyszerűen annyira aranyos és szerethető és őszinte, hogy ez semmit sem von le az élvezhetőségéből. Lehet, hogy elvesztette annak idején Hope-ot, de igazán nagy mázlistának kellett lennie ahhoz, hogy visszakapja Sky-t.

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

1896-ban, a Milleniumi Ünnepségek forgatagában nyoma vész Hangay Emmának, a Marosvásárhelyről érkezett 16 éves leánynak. Négy évvel később titokzatos távirat érkezik tőle, amit jóval az elrablása után adott fel. Húga, a 17 éves Mili kisasszony azonnal a fővárosba utazik, ahol kezdetét veszi a rémálom, melyben egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró.

Nem igazán mondanám romantikus könyvnek. Van benne egy ilyen szál is, de kissé háttérbe szorul, ami viszont egyáltalán nem baj. Sőt. Jó néha egy, a sorból (ilyen téren) kilógó könyvet is a kézbe venni. A legfontosabb persze, hogy Mili megtalálja Emmát, ami nem ígérkezik egy könnyen letudható dolognak a nyüzsgő fővárosban, pláne Ambrózy báróval az oldalán.

A mi "drága" bárónktól kap szegény lány hideget-meleget, elismerő, majd a következő másodpercben lenéző pillantásokat, megjegyzéseket, de Mili mindvégig kitart. Nem hallgat Ambrózy-ra (még ha az időnként az ő épségét helyezi is előbbre), megy a saját feje után és bármilyen hajmeresztő küldetést is kell bevállalnia, hogy nővére nyomára akadjon. Nekem úgy tűnt, a báró ezzel szemben inkább fejben akarja megoldani a problémát, de összességében egy rendkívül különös és összetett karakter.

Elég egyetlen mondat, az olvasó máris az 1900-as évek Budapestjének forgatagában találja magát. Böszörményi egyszerűen nem tud hibázni ilyen téren, remekül tudja visszaadni egy adott kor vagy éppen város hangulatát. Ráadásul még az időszámításnak megfelelő szavakat, nyelvezetet használ.

Az ő könyveit olvasva el tudom képzelni, hogy a háttér információk, apróbb adatok vagy éppen a személyazonosságok összeszedése több időt vesz igénybe, mint maga a regényírás. 

Ha valaki esetleg nem érez késztetést, hogy azonnal a kezébe vegye a könyvet a fülszöveg vagy Böszörményi neve hatására, azt remélem a gyönyörű, és a történethez igencsak passzoló borító egyből meggyőzi, hogy neki igenis szüksége van erre a könyvre.  

Monica Murphy – Második esély pasi (Drew+Fable 2.)

Romokban hever az életem. Így tudnám összefoglalni jelenlegi helyzetemet. A futballedzőm engem hibáztat a szezonzáró meccs kudarcáért, ahogy az egész csapatom is.

Két teljes hónapot töltöttem azzal, hogy a sebeimet nyalogattam, mint egy igazi lúzer. Elvesztettem a barátnőmet, Fable Maguire-t, az egyetlen lányt, aki igazán fontos nekem, mert azt gondoltam, hogy csak szenved mellettem.

Most rájöttem, én vagyok az, aki nem tud nélküle létezni. Ő hiába csinál úgy, mintha már túltette volna magát a dolgon, tudom, hogy legalább annyit gondol rám, mint amennyit én őrá. Túl jól ismerem. Annyira sebezhető… én csak segíteni szeretnék neki, átölelni és szeretni őt.

Csak annyit kérek, hogy adjon még egy lehetőséget.

Egymás nélkül elveszettek vagyunk, de együtt az örök szerelem vár ránk!

Azt hittem, az első résznél nem lehet lejjebb. Orbitálisat tévedtem. Az a könyv még legalább "próbált" szólni valamiről. Alig észrevehetően, de volt egy komolynak szánt probléma, aminek gondolom együttérzést kellet volna kiváltania belőlem. Tekintettek arra, hogy ez egyáltalán nem sikerült, sőt konkrétan fellélegeztem, mikor az utolsó sorhoz értem, enyhén be voltam sózva, hogy ez a rész mit tartogathat.  

Már a fülszöveg alapján rosszat sejtettem, de ha egyszer elhatároztam magam, ritkán teszek le könyvet. (Rossz szokás, nem lehet mit tenni....) Azonban erre még én sem voltam felkészülve. Felvonultat minden aprócska elemet, amiktől általában a hideg futkároz a hátamon: a bébizés, random féltékenységrohamok, indokolatlan szenvedés, a másik nevének magamra tetoválása. Szóval röviden volt néhány ilyen hajtépésre késztető nyálas sablon.

Drew és Fable kapcsolata viszont vitt mindent. Természetesen negatív értelemben. Nem értettem min drámáznak annyit, amikor a fő probléma annyi volt, hogy nincsenek együtt. Ennyi, kész, nem több. Ehhez persze még hozzájött egy-két dolog, de ezeknek annyi eszük sem volt, hogy együtt oldják ezeket meg. Már. Az. Elejétől. Fogva. Nem, ehelyett ment a szokásos unásig ismételt szenvedés és sértettség nyálas beszólásokkal tarkítva. A sokadik kiakadás után szerintem már ők sem értették, hogy mire fel ez a sok szerencsétlenkedés, nemhogy én....

Az egyetlen értelmes ember esküszöm Owen volt. Na az legalább tényleg érdekelt, hogy vele mi történik, hogy ő hogy élte meg az egész sztorit. Neki tényleg volt miért szenvednie. Őt tényleg minden épeszű, megmagyarázható ok nélkül hagyták el, mintha semmit se jelentene az anyjának. Erre Fable végig úgy kezelte, mint egy nyolcéves gyereket szokás, aki biztos, hogy bűnöző lesz mire betölti a tizennyolcat és már most sem ért semmit abból, ami körülötte történik.

Jessica Sorensen – Callie, Kayden és a megváltás (Véletlen 2.)

A sötét titok, amit Kayden hosszú évek óta rejtegetett, végül napvilágra került. Ám ami még ennél is rosszabb, hogy a fiút súlyos testi sértéssel vádolják. Egyedül az óvhatná meg a becsületét, ha Callie elárulná az igazat – Kayden viszont soha nem kérné ezt tőle. Inkább hajlandó megtenni bármit, hogy megvédje őt… még akkor is, ha emiatt le kell mondania az egyetlen lányról, akit valaha szeretett.
Callie tudja, hogy Kaydenen ismét eluralkodnak a démonai, és kétségbeesetten szeretné megmenteni. Ám ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie legsúlyosabb félelmével, és el kell árulnia legfájdalmasabb titkait. A csönd megtörésének puszta gondolata is rémisztő – de nem annyira, mint annak gondolata, hogy örökre elveszítheti Kaydent.
A szíve mélyén Callie tudja, hogy eljött az idő: neki és Kaydennek el kell felejteniük a múlt fájdalmát. Barátai, Seth és Luke segítségével Callie tervet sző, hogy megmutassa Kaydennek, milyen életük lehetne együtt. De vajon meg tudja győzni, hogy új életet kezdjenek… vagy már késő?

Ez tényleg megváltás volt. A karaktereknek inkább, mint nekem. Végre nemcsak egymásnak, hanem mindenki másnap is meg mertek nyílni, csak nem éppen a könnyebb úton.  A nagyobb hangsúlyt Kayden kapta, de azért Callie-nek is bőven kijutott a néhol már fölösleges szenvedésből. Néha már azt is elfelejtettem, eredetileg miért kezdtek egyáltalán bele, de szerencsére ez a könyv pont arról szól, hogy hogyan sikerült megoldaniuk ezeket.

Ahhoz képest viszont, hogy milyen egetrengető problémáik voltak és mennyit kihoztak belőlük, enyhén hamar megoldották őket. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyire nehéz lehet megosztani ilyen dolgokat bárkivel is, főleg ennyi idő után, de kissé akkor is aránytalannak éreztem a könyvet. Jó 80%-ban ugyanúgy a múltban ragadt, a tényleges fizikai események alig haladnak előre, míg a karakterek hosszú fejezeteken keresztül önmagukat emésztik olyanok miatt, amikről egyáltalán nem tehetnek. Sorensen viszont ezeknél a részeknél bebizonyította, hogy igenis bérelt helye van ennek a könyvek a boltokban. Minden kis lelki mozzanat, gondolatfoszlány olyan stílusban  és részletességgel van dokumentálva, hogy az valami elképesztő. Azt hiszem erre mondják, hogy valaki oldalakat is képes írni a semmiről. Lehet, hogy szenvedős, néha már túl sok, de legalább egyáltalán nem unalmas. Teljesen át lehet élni mindent, ami Callie és Kayden párosában lejátszódik a megváltáshoz vezető úton.

Másik pozitívum volt a mellékszereplők egyáltalán nem zavaró és erőltetett jelenléte. Főleg Seth és Luke voltak legnagyobbrészt jelen. Előbbi a poénjaival, utóbbi pedig az egyre inkább feltáruló múltjával. Az írónő egyre inkább meghozza a kedvemet az ő történeteikhez is.

Összességében, habár az első rész jobban tetszett. Callie és Kayden többet volt együtt (úgy igazán, nem csak fizikailag), míg itt külön-külön sikerült megtenniük azokat a bizonyos nagy lépéseket.  Ez egyáltalán nem zavart, de lévén az egyik kedvenc párosom, jobban szerettem azokat a részeket amikor együtt voltak.

Jessica Sorensen - Violet, Luke és a valószínűség (Véletlen 4.)

Violet és Luke oda kerültek vissza a szakítással, ahonnan indultak. Violet újra depresszióban, Preston-nal és lemaradva a suliban. Luke még mindig a szerencsejátékban, az alkoholban és a cigifüstben fuldokolva. Két hónapja „szakítottak”, de a végzet csak nem hagyja őket békén. Luke-ot csaláson kapják póker közben és ennek természetesen Violet is a tanúja.

Ezt sokkal inkább Luke könyvének éreztem, végig az ő szálán volt a nagyobb hangsúly. És a történet jó háromnegyede ehhez hűen nem is szól másról, csak arról, hogyan próbálja rendezni az életét, a kapcsolatait, meg persze a függőségeit. Itt végre jobban megnyílik, rájön, hogy az életében körülveszik olyan személyek és dolgok, amikért megéri összeszedni magát.

 Miután rájönnek, hogy nem tudnak/akarnak megszabadulni egymástól, egy jó ideig nem beszélnek a közöttük történtekről. Violet ismét csak menekül minden és mindenki elől, szinte csak sodródik az árral. A Sorensen könyvek kikerülhetetlen velejárója az elnyújtott elmélkedős, szenvedős leírások, de itt már kezdtem besokallni tőlük. Egy idő után már azt is elfelejtettem, hogy eredetileg miért mentek szét, annyira rákoncentrált Violet érzelmi analfabetizmusára. 

Az egész nyomozás mizéria csak a végefelé kap nagyobb szerepet, nehogy úgy tűnjön a szerencsejátékon és a szenvedésen kívül nem történik semmi izgi kereken 200 oldalon keresztül.  Sajnáltam, hogy ezek a részek nem kaptak több oldalt, de gondolom valamit a következő résznek is kell hagyni...