Miután Mara összefut Jude-dal a rendőrségen és minden vele szembe jövő embernek próbálja bebizonyítani, hogy a fiú márpedig igenis él, hivatalosan is őrültnek nyilvánítják és pszichiátriai kezelésre küldik. Kész öröm a decembert egy ilyen könyvvel kezdeni, de kinek mi jut. Ráadásul eléggé vártam, hogy mi sül ki az egészből. A fejemben cikázó kérdések közül egy pár:- Mara tényleg őrült, vagy csak ezt próbálják elhitetni vele/velünk?
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??
A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek.
Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.
Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...
- Fognak-e kezdeni valamit a lábadozó szerelmi szállal?
- Lesz-e bent még több csavar, vagy netalán az írónő rájött, hogy eddig is nehezemre esett megérteni a leírtak nagy részét?
- Úgy összességében, MI A FRANC VAN??
A műfaj még mindig nem áll közel hozzám, pár fejezet után, tisztán lejön, hogy az igazi probléma nem az, aki a fél életét kórházakban tölti, hanem nagyon is szabadon mászkál. Amikor az angoltanárnőmnek nagyjából felvázoltam a tartalmat egy eszméletlenül jó történet lett belőle, de rá két másodperce bevillant, hogy nagyjából ebből semmit sem kaptam vissza. A történetvezetés lapos, a fordulatok hajszálpontosan az idegőrlőbb mélypontok elkerülésére szolgálnak, nem többre. A nem létező szerelmi szál pedig még mindig egy vicc. Ha ezek ketten éreznek egymás iránt valamit a közös abnormalitáson meg max az együttérzésen kívül, eléggé elkorcsosult fantáziavilága lehet az írónőnek.
Mara minden random a "képességével" kapcsolatban előbukkanó magyarázatra rábólint, elfogadja, már-már kétségbeesetten próbálja kideríteni mi történik vele. Mindenre használja azt a cuki kis fejét, csak éppen gondolkodásra nem. A végén még ő van elképedve, amikor összeáll a kép. Panaszkodik, semmit sem ért, másfelől viszont nem kap teljesen idegösszeomlást, viszonylag egyben tudja tartani magát. Hol így-hol úgy viselkedik, de soha nem panaszkodik, mégis kedve támad az embernek a falba verni a fejét. Nemhogy az érdekes jelzőt nem üti meg az egész léte, de én speciel rohadt kíváncsi lennék, hogy élne túl a csaj egy Éhezők Viadalát. Ebben a részben már konkrétan a létét is megkérdeztem, csak ne kelljen tovább olvasnom a folyamatos csetlés-botlásáról.
Noah sablonnak indult, majd mikor hangyányi reményt láttam ennek levetkőzésére, akkor szépen jött valaki és ezt így mindet agyontaposta egy acélbetétessel. Szép kis kört jártunk be, de a végeredmény ugyanaz. Semmi újat nem mutatott, semmit sem fejlődött, és itt kéne megjegyeznem, hogy a vége totáli függő vég, de ezen a ponton túl már ez sem érdekel...
No comments:
Post a Comment