Violet és Luke párosa Callie-hez és Kayden-hez hasonlóan
sokat szenvedett, majd egymásra talált és egy minden rendben is volt. Mint a
többi ilyen témájú könyvnél általában. Ennyivel össze is lehetne foglalni a
történetet, de ez most más volt. Néha jó, néha rossz értelemben, de különbözött
az első kettőtől, az biztos. Már az első soroktól kezdve érezni lehetett, hogy
itt valami nagyon el van cseszve. Néha csak úgy üvöltött a lapokról a tömény
depresszió.
Luke iszik, bulizik, szexszel, pókerezik, cigizik, tanul,
focizik és szenved, legalábbis év közben ez a rutinja, de mivel a történet
leginkább nyáron játszódik, értelemszerűen a foci és a tanulás itt kiesik. A
többi „hobbiját” bármennyire is nem támogatom, de kénytelen vagyok elismerni,
hogy nélkülük valószínűleg teljesen tönkremenne.
Az anyja viszont úgy őrült, ahogy van. Legtöbbször, amikor
ezt mondják egy emberre szerintem senki sem gondol bele komolyabban, hogy
milyen is lehet egy valódi őrült. Hogy ez konkrétan egy betegség, amit ugyanúgy
kezelni kell, mint egy tüdőgyulladást. Mostantól ha beugrik ez a szó, szinte
biztos, hogy gondolatban Luke anyját fogom hozzákapcsolni. Nemcsak azért, ahogy
bánt a fiával, vagy amikre rávette, amiért elfeledkezett a lányáról, még csak
nem is azért mert drogos. Amikor Luke visszaemlékezős részeit olvastam, hozzá
hasonlóan kedvem lett volna picire összehúzni magam, majd olyan messzire futni,
amennyire csak lehet. A fiú viszont nem akarja súlyosbítani a helyzetet, habár
már régebben rájött, hogy ez tényleg nem normális. Így tehát legyen bárhol is,
némán tűri, hogy az anyja és a múltja még a távolból is kínozza.
Aztán ott van Violet, Callie szobatársa, aki az előző
részekben egy totális kurvának lett beállítva. Később persze kiderül, miért, de
előtte még az olvasó kénytelen beismerni, hogy az ő helyzete is sokkal bonyolultabb,
mint amennyit megtudunk az első két könyvben. Miután meggyilkolják a szüleit,
nevelőszülőktől nevelőszülőkig vándorol, mígnem nagyjából 15 éves korában a
nála alig 8 évvel idősebb Preston magához veszi. A dolog szépséghibája csupán
annyi, hogy ez után zsarolással ráveszi a lányt, hogy adja el a drogjait
helyette. Persze Violet-et nem nagyon kell győzködni, ugyanis az ő „káros
szenvedélye” az adrenalin függősége. Míg Luke-nál az alkohol meg a szex
működik, Violet az élete kockáztatásával menekül a múltja elől.
Csak a sokadik „véletlenszerű összefutásuk” után kezd el
ténylegesen beindulni a sztori. A szobatársaik révén már ismerték egymást, de
nagyjából semmit sem tudtak egymásról. Ez jó pár fejezeten keresztül így is
marad, amit nem bántam. Itt nem voltak sem unalmasak sem erőltetettek a múltban
vájkálós részek. Persze miután kezdik
jobban megismerni egymást és ráébredni, hogy a másik társaságában sokkal
elviselhetőbbek a történtek a sors, a múlt és az összes többi klisé közbeszól,
de természetesen az olvasó tisztában van vele, hogy nem azért nem hiába
szerepel a címben a végzet szó.
Kissé zavaró volt, hogy túlontúl rövidre sikerült a könyv.
Ez viszont nem akkora baj, hiszen a lényeg úgy ahogy megtörtént: Violet és Luke
belátták, hogy nem tudnak a végtelenségig menekülni az érzéseik és a múltjuk
elől, ha akarnak, tudnak jobb emberekké válni és ott lenni a másik mellett, ha
igazán szükséges.
No comments:
Post a Comment