A PALOTÁBA 35 LÁNY ÉRKEZETT. CSAK HATAN MARADTAK. A Párválasztót 35 lány kezdte meg. Mostanra azonban már csak az Elitnek nevezett csoport maradt versenyben Maxon herceg szerelméért, s a harc ádázabb, mint valaha. Minél közelebb kerül America a koronához, annál jobban meg kell szenvednie azért, hogy végre megtudja, kihez húz valójában a szíve. Minden Maxonnal töltött pillanat olyan, akár egy tündérmese, csupa lélegzetelállító, csillogó romantikus kaland. De ha a palotában meglátja őrt állni első szerelmét, Aspent, újra hatalmába keríti a vágyakozás az élet után, amit még közösen terveztek el. Americának rettentően szüksége lenne egy kis időre. Míg azonban ő a kétféle jövő lehetősége között vergődik, az Elit tagjai pontosan tudják, hogy mit is akarnak – s egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Americának lehetősége nyílik választani…
Ha ezt a kötetet kihagyták volna a trilógiából szerintem senkinek sem lett volna hiányérzete. De komolyan, ez szinte semmiről sem szólt. America itt már nemhogy az érzéseiben, a birodalomban, úgy össz-vissz saját magában sem bízik, de Maxonnal és Aspennel is csak játszadozik. Az utóbbit nem bánom, habár nem tartom jogosnak. Mondvacsinált okok miatt mindenben megrendül a hite, itt már csak egy bizonytalan, hisztis árnyéka az első kötetben megismert, majdhogynem tökéletes királyné jelöltnek. Itt meg jó hogyha ahhoz elég elhatározást szed össze, hogy a többi Kiválasztott szemébe nézzen.
Maxon szegény meg annyira elszántam a palotában akarja tartani, hogy egyre csak elfogadja az összes kifogását és időkérését, miközben a lány olyan dolgokért bünteti és hidegül el tőle, ami ellen még egy herceg sem tud sokat tenni. America ide-oda vergődik közte meg Aspen között, más szóval egy megszokás vs. hercegnői pozíció viadalt kreál az egész helyzetből. Legalábbis legtöbbször nem az érte versengő szerencsétleneket, hanem az általuk jelképezett dolgokat tartja szem előtt. Nyomorában még arra sem képes, hogy egy srácot a fejét lehúzó korona nélkül lásson. Aspent viszont szó nélkül visszafogadja, és persze csak a könyv háromnegyedénél esik le neki, min is ment miatta keresztül. Ettől függetlenül bűntudat nélkül találkozgat vele, de ha Maxon netalán egy kicsit is kedvesen bánik egy lánnyal, azonnal vérszemet kap és kérdőre vonja. Van egy rész, ahol konkrétan azon akad ki, hogy Maxon úgy akarta megkérni a kezét, hogy közben más lányokkal is találkozgat még.
1, Édes szívem, erről szól a Párválasztó, na nehogy már más szívjon, azért mert nem tudsz dönteni.
2, Ő mégis mit csinál azóta, hogy Aspen betette a tetves lábát a palotába?
A cselekmény eszméletlen vonatott és unalmas. Az ember az hinné, hogy van valami ami ellensúlyozza America határtalan szenvedését. A lázadó támadások persze remek ürügyek arra, hogy azért mégiscsak lehessen említeni valamit a cselekménnyel kapcsoltban. De kész. Ennyi. Ezeknek a jelentőségük is pontosan ennyiben ki is merül. Értelmetlenül, céltalanul elszórt kis morzsák a nagy semmiben, még csak nem is izgalmasak és kicsit sem érzékeltetik az országban "elvileg" uralkodó feszültséget és elégedetlenséget. Annyival több lehetett volna ezekből a részekből, de nem, szimplán csak a vontatottság megtörésére használták ezeket. Más épeszű ok biztos nem jutott eszébe az írónőnek...
Az egyetlen pozitívumként Illéa naplóit tudnám említeni. Nemcsak bővebb információkat közöl az országról, mint az eddig eldarált száraz tények, de tisztán érezhető belőlük, hogy korántsem annyira erős és tökéletes a rendszer, mint ahogy az első kötetben le volt festve. A szenvedés és bizonytalansághalmok alól ezt az egy értelmes dolgot tudtam előhúzni.
Maxon szegény meg annyira elszántam a palotában akarja tartani, hogy egyre csak elfogadja az összes kifogását és időkérését, miközben a lány olyan dolgokért bünteti és hidegül el tőle, ami ellen még egy herceg sem tud sokat tenni. America ide-oda vergődik közte meg Aspen között, más szóval egy megszokás vs. hercegnői pozíció viadalt kreál az egész helyzetből. Legalábbis legtöbbször nem az érte versengő szerencsétleneket, hanem az általuk jelképezett dolgokat tartja szem előtt. Nyomorában még arra sem képes, hogy egy srácot a fejét lehúzó korona nélkül lásson. Aspent viszont szó nélkül visszafogadja, és persze csak a könyv háromnegyedénél esik le neki, min is ment miatta keresztül. Ettől függetlenül bűntudat nélkül találkozgat vele, de ha Maxon netalán egy kicsit is kedvesen bánik egy lánnyal, azonnal vérszemet kap és kérdőre vonja. Van egy rész, ahol konkrétan azon akad ki, hogy Maxon úgy akarta megkérni a kezét, hogy közben más lányokkal is találkozgat még.
1, Édes szívem, erről szól a Párválasztó, na nehogy már más szívjon, azért mert nem tudsz dönteni.
2, Ő mégis mit csinál azóta, hogy Aspen betette a tetves lábát a palotába?
A cselekmény eszméletlen vonatott és unalmas. Az ember az hinné, hogy van valami ami ellensúlyozza America határtalan szenvedését. A lázadó támadások persze remek ürügyek arra, hogy azért mégiscsak lehessen említeni valamit a cselekménnyel kapcsoltban. De kész. Ennyi. Ezeknek a jelentőségük is pontosan ennyiben ki is merül. Értelmetlenül, céltalanul elszórt kis morzsák a nagy semmiben, még csak nem is izgalmasak és kicsit sem érzékeltetik az országban "elvileg" uralkodó feszültséget és elégedetlenséget. Annyival több lehetett volna ezekből a részekből, de nem, szimplán csak a vontatottság megtörésére használták ezeket. Más épeszű ok biztos nem jutott eszébe az írónőnek...
Az egyetlen pozitívumként Illéa naplóit tudnám említeni. Nemcsak bővebb információkat közöl az országról, mint az eddig eldarált száraz tények, de tisztán érezhető belőlük, hogy korántsem annyira erős és tökéletes a rendszer, mint ahogy az első kötetben le volt festve. A szenvedés és bizonytalansághalmok alól ezt az egy értelmes dolgot tudtam előhúzni.
No comments:
Post a Comment