Denise Jaden - Never Enough - Soha nem elég

Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét. Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?

Jellegtelen, unalmas, felejthető. Még ez a három szó sem írja körül igazán, milyen egyéb szavak jutottak eszembe olvasás közben. Szinte úgy küzdöttem magam sorról-sorra, többször futott át az agyamon az 'ezek most komolyan ennyire ostobák?' kérdés, valamiért mégis tovább olvastam. Talán, hogy nagyon lehúzhassam, más oka biztos nem volt így utólag belegondolva...

Random jönnek egymás után a mondatok logikai összefüggések vagy különösebb értelem nélkül. Pedig olyan sok mindenről szólhatna a történet, csak éppen minden elkezdett téma lógva marad az éterben szerep vagy jelentőség nélkül. Claire népszerűsége, a balett, a továbbtanulás, a bántalmazás, a bulimia, a fényképezés, Loann szerencsétlen barátkozási kísérletei, az önértékelési problémái... De nem. Minden hülyeség, szegény szerencsétlen olvasó meg ha egyszer annyira padlón volt, hogy a kezébe vette ezt a "magaslati remekművet", döntse el Ő maga, hogy miről van is itt szó.
Ráadásul az egész sztori alatt nem történik szinte semmi, így minden rohadt részletesen van leírva, a lényegtelen beszélgetésektől a legapróbb kütyüig a fényképezőgépen. Valamilyen oknál fogva pedig mindenki a levegőt kapkodja és teljesen el van ájulva egy diavetítéses háttérrel kapcsoltban, amit vagy hosszú órákon szerkeszt a két kis informatika-zseni.

A karakterek van, hogy viszonylag normálisan viselkednek, de aztán rendre felkapják a vizet, lemerevednek már csak egy személy jelentétől, vagy éppen totál értelmetlen és gyerekes dolgok miatt hirdetnek háborút. A főszereplő viszont visz mindent. Ahelyett, hogy felvállalná a tettei következményeit, zsigerből mást hibáztat, utána meg veszekedést kezdeményez a szerinte hibásnak gondolt személlyel. Igaza van, Ő mindent tökéletesen csinált, más hibájából történt ami történt. Ha rajta múlna egy sötét sarokban gubbasztana a hibás önértékelésével, a fényképezőgépével, meg az egy szem barátjával, akinek a hirtelen hangulatváltozásai megfejthetetlenebbek, mint maga a Gordiuszi csomó.

Aztán a 60%-tól egyre több értelme lesz az egésznek. Az eddig elejtett értelmetlennek tűnt mondatok még mindig kínosan kicsi százaléka, de elkezdenek értelmet nyerni. A szereplők kezdenek megnyílni és egész mondatokban beszélni, az elfojtott problémák lelepleződni. Miután a könyv jó háromnegyedén átverekedtem magam, igazán kijártak ezek a részek. Ezután végre kikapcsolt a történet és nem akartam minden másik sor után félbehagyni és, vagy falhoz vágni.
Nagyon másról szólt az egész, mint azt a borító alapján feltételezni lehet, annyival jobban meg lehetett volna csinálni, főleg, hogy agyonhangoztatták Claire szépségét.

Az első fele miatt nagyon le akartam húzni eredetileg, de a második meggyőzött, hogy mégsem annyira veszett ügy az egész. Onnantól kezdve válik a történet valami olyasmivé, aminek a témája mellett egyszerűen nem lehet elmenni. Persze lehet tudomást sem venni egy betegségről, de akkor van, hogy úgy járunk mint Claire.