Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja.
Az Obszidián után jelentős mértékben megnövekedett a bizalmam a paranormális, netán földönkívüli szereplőkkel rendelkező könyvek iránt, de úgy tűnik inkább a filmeknél kellene maradnom. A történet pörgős, gyorsan olvasható és szórakoztató volt, mégis az volt az érzésem, hogy egy pocsék X-Men utánzatot forgatok a kezeim között. Ez az egész Hatos dolog feldobta a könyvet, érdekes volt, csak nem túl eredeti. Amilyen gyorsan halad előre a cselekmény, ez viszont csak egy kicsit volt zavaró.
Vegyes érzéseim vannak az egésszel kapcsolatban, legfőképp a szereplők miatt. Érdekesen indul be a sztori, konkrétan Dez és Kale találkozásával. Dez-t nem igazán érdekli a tényt, miszerint Kale nemrég végzett előtte egy emberrel pusztán az érintésével, utána meg a lányt akarta megölni. Dez-ben vagy túláradt a mazochizmus, vagy csak szimplán nem volt halálfélelme. Ennek ellenére tetszett, hogy bármilyen őrültségben benne volt, igazán törődött Kale-le, sőt segített neki, ráadásul feltűnően keveset hisztizett. Kale ezzel szemben nem igazán nőtt a szívemhez. Az elején még csak-csak elment az ismerkedése a világgal, a legapróbb dolgokon való elcsodálkozás, de könyörgöm nem kell az utolsó darab megveszekedett vázától is hátast dobni! Sokadszorra ugyanaz már kissé idetépő és erőltetett. Nem is igazán az a tipikus álompasi, pedig ez a könyv nem halt volna bele. Sőt, kifejezetten szüksége is lett volna egy ilyen karakterre, lett volna mivel feldobni az unalmas részeket. Főleg, hogy a szerelmi szál sem igazán sikerült úgy, ahogy Accardo eltervezte (legalábbis remélem). Kissé vontatott, kissé unalmas, kissé erőltetett. Az elsőt leszámítva kvázi a teljes könyv jellemzése.
Alex picsogása(i) és felesleges kísérletei önmaga kimagyarázására sem dobták fel igazán a hangulatot. Elvileg ő az a karakter ,akit vagy szeretsz, vagy nem. Fel nem tudom ésszel fogni, hogy hogy a jó hetedik buddhista pokolba lehet kedvelni egy arrogáns, könnyen megvezethető, önmagát sajnáltató srácot, aki képes volt leszúrni valakit, csak mert nem kapta meg, amit akart. Az egyetlen ami kifejezetten tetszett, azok a leheletnyit kegyetlen Denazenes jelenetek voltak. Azoknak -a szerelmi szállal ellentétben sikerült valami gyenge érzelem-utánzatot kicsikarniuk belőlem.
Kevesebb, mint egy nap alatt letudtam. Érthetetlen okokból én mindig a végtelenségig húzom az unalmas könyvek befejezését, szóval ennek jót kellene jelentenie, de itt csupán annyival tudom magyarázni, hogy olvasási szokásaim rohamosan fejlődnek. Semmi esetre sem az előbbi. Túl sokat vártam ettől a könyvtől a jó értékeléseket és a tömérdek Obszidiánhoz való hasonlítgatást olvasva. Úgy tűnik, hiba volt.
No comments:
Post a Comment