Colleen Hoover - Ugly Love

Ezek a könyvek elvileg felnőttes témáról szólnak (értsd szex), felnőttekről (értsd huszonéves szenvedő idiótákról). Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat azon egyszerű tényre, mely szerint szabályosan kezdek kikészülni az ilyen könyvektől. Adott egy probléma, ami köré egy egész sztorit felhúznak, de ezt már-már nevetségesen felnagyítják, eltúlozzák és túlagyalják. Drága párosunk sms-ben értelmesebb és sokrétűbb párbeszédeket folytatott, mint szóban. Azon silány hitben tengetik mindennapjaikat, hogy szexszel olyan, hű de sok mindent meg lehet oldani. Mindketten megragadtak a tinédzserkori önmaguk egy visszafejlettebb szintjén, így több száz oldalon egy magát nagyon okosnak gondoló hisztis kislány, meg egy gyerekes, önmarcangoló, magába gubózó pasas véget nem érő kötélhúzásait taglalja az írónő. Ha ezek után még hívhatom így. A Hopeless sorozaton kívül nagyon nem ragadtak magukkal a könyvei. De még Will és Layken a semmiből elugró és a földbe döngölő kapcsolata és úgymond érzelemi is kidolgozottabbak és értelmesebbek voltak, mint ennek a két roncshalmaznak a kiakasztó adok-kapokja. 

Egy tipikus barátság extrákkal kapcsolat, persze szabályokkal. És hát persze, hogy az egyikük mindjárt az elején homlokegyenest mást akar. Tate dolgozhat és tanulhat egyszerre, soha nem ragasztanám rá az "okos, független,  megfontolt" jelzőket. Soha a büdös életbe! Megelégedett az egésszel, úgy, ahogy volt, szó nélkül tűrte, hogy Miles nyilvánvalóan el volt veszve egy érzelmeknek csúfolt örvényben, melynek a középpontja egyértelműen nem Tate volt, de a végén még volt képe felháborodni, ha a srác nem az ő nevét mondja szex közben. Megemlíti, hogy a bátyja nagyrészt távol tartotta tőle a hímnemet tinikorában és ezért nem nem nagyon volt "lehetősége kísérletezni, de ez csak egy újabb szánalmas mondvacsinált ürügy. Ettől még igazán kinyöghetne egy kerek, összetett mondatot Miles közelében.

Miles pedig.... Amikor megláttam, ki fogja alakítani a filmeben, először leküzdöttem a hangosan visongás kényszerét, majd idegeim rendezése után, rájöttem, hogy nagyon különbözik Nick Bateman-től. Míg a színész már ránézésre határozott, addig Miles csak annak tűnik, viszont olyan szinten gyerekes, elveszett és szerencsétlen, hogy az valami röhej. Értem én, hogy nagyon komoly traumán esett át, de lett volna annyi esze, hogy legalább EGY emberrel beszél, nem pedig eljátssza a sértődöttet. És még csodálkozik, hogy Rachel tovább tudott lépni, míg ő ott fuldoklott a depresszióban.

Ha valaki viszonylag jól kezeli a tömény szenvedést és a hülyeséget jól el lesz ezzel a könyvvel. Gyorsan olvasható, Hoover stílusa kissé hanyatlásnak indult azért, de a közelgő film miatt megéri, végigrágni magunkat rajta.