Brigid Kemmerer - Storm – Vihar (Elementál 1.)

Becca Chandler egyszer csak abban a helyzetben találja magát, hogy bármelyik fiút megszerezheti – bármelyiket, amelyiket nem akarja. Köszönhetően volt barátja hazug pletykáinak. Egy este kimenti Chris Merricket az iskola parkolójában zajló verekedésből. Chris más. Egészen más: uralja a vizet -a testvérei pedig a tüzet, a levegőt és a földet. Erősek. Veszélyesek. Halál fiai. És most, hogy ismeri az igazságot, Becca is. Nehéz titkot tartani, ha az életed van veszélyben. Amikor megjelenik az iskolában Hunter, a titokzatos új fiú, és kiderül, hogy kivételes tehetsége van a rossz helyen a rossz időben lenni, Becca eleinte azt hiszi, bízhat benne. Ám Hunter hamarosan összecsap Chrisszel, és Becca már nem is tudja, ki rejtegeti a legveszélyesebb titkot.

Amilyen volt eredeti az alaptörténet, olyan mértékben volt tele szerencsétlen és kidolgozatlan szereplőkkel. A négy elem téma viszont jól fel volt építve, az egész köré szőtt történet, főleg Chris előadásában is tetszett. Egyedül azt sajnáltam, hogy az Őrzőket és a képességeiket letudtuk néhány mondatban és a szerepük nagyrészt kimerült egy balesetben és üres fenyegetésekben. A történet az utolsó néhány fejezetig szinte nem létező fogalom maradt, vontatottan haladt előre, a tetőpont után pedig jóformán minden bevezető nélkül, hirtelen vége a könyvnek.

Ezek, meg Becca jelenléte irritált egy kissé. Ami kiderült róla a fülszöveget olvasva, azt a könyvben mindenki csak kerülgeti, célozgat rá, ideje már senkinek sincs rá, hogy elmagyarázza, pontosan mi is történt.  A vége felé aztán egyszer csak kiderül, hogy a lány egyáltalán nem talált furcsának egy olyan bulit, ahol ő volt az egyetlen nőnemű. Miután a srác, aki miatt eredetileg részt vett a bulin, megpróbálja megerőszakolni (hála égnek sikertelenül), beiratkozik egy önvédelmi tanfolyamra. Itt rájöttem, hogy az írónő valószínűleg itt próbálta meg kicsit komolyabb irányba terelni a történetet és bátorítani az esetleg hasonló helyzetű olvasókat, hogy ne féljenek tanfolyamra járni és beszélni a történtekről. De az is lehet, hogy ezen a ponton már mindenfélét próbáltam belemagyarázni a történetbe, csakhogy jobban tetsszen… Mindenesetre Becca szerintem túlságosan szerencsétlenül és naivan kezelte a helyzetet, kezdve azzal, hogy egyáltalán elment arra a bulira. Az egész könyvben végig ide-oda csapódik Chris és Hunter között, mint valami túlpörögött fallabda, de végül mindig ott köt ki, ahol nagyobb esélye van a túlélésre. Az egyik percben semmit sem ért, mindenben kételkedik, aztán egyik pillanatról a másikra tudomásul veszi, elfogadja és belenyugszik a történtekbe minden különösebben átgondolt érv vagy indok nélkül.

Számomra a Chris-szel való kapcsolata is kissé kiforratlan maradt, abban sem voltam biztos, hogy kit is választott a végén. Nem vagyok biztos benne, hogy Kemmerer tudatosan tervezte úgy, hogy a szereplők hasonlítani fognak az elemeikre, minden esetre Chris tényleg hasonlított a vízre: nyugodt, semleges, senki sem vár tőle világmegváltó dolgokat, de azért jó, ha a közelben van.

 Nem értem, miért kellet Chris és Becca történetével indítani, jó lenne, ha ezután már csak növekedne a színvonal.