Katja Millay - Nyugalom tengere
Oldalszám: 504
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Sea of Tranquility
Fordító: Komáromy Zsófia
ISBN: 9789633737781
A két és fél évvel ezelőtti, kimondhatatlan tragédia óta Nastya Kashnikov csupán az árnyéka régi önmagának. Másik városba költözik, elhatározva, hogy titokban tartja sötét múltját, és senkit sem enged közel magához. Terve azonban kudarcot vall, amikor azon kapja magát, hogy megmagyarázhatatlanul vonzza az egyetlen személy, aki ugyanolyan elszigetelt, mint ő maga: Josh Bennett.
Josh története nem titok. Minden szerettét elveszítette, így tizenhét éves korára senkije sem maradt. Akinek a neve egyet jelent a halállal, azt mindenki igyekszik elkerülni. Nastya kivételével, akit nem riaszt el a fiú, sőt, előbb-utóbb élete minden területére bebocsátást nyer.
Ám miközben a kettőjük közti tagadhatatlan vonzalom egyre erősödik, Joshban felmerül a kérdés, vajon megtudja-e valaha is Nastya titkát – és hogy egyáltalán meg akarja-e tudni.
A Nyugalom tengere gazdag, erőteljes és zseniálisan kidolgozott történet egy magányos fiúról, egy érzelmileg sérülékeny lányról és arról a csodáról, ha kapunk még egy esélyt.
Végre megértettem, milyen amikor egy könyv története egy kész érzelmi hullámvasút:) Volt, hogy a sírás határáig nevettem, dühömben vagy éppen megdöbbenésemben inkább leraktam pár percre, másszor meg majdnem elbőgtem magam…
Hónapok óta ez volt az első olyan könyv, amikor a fülszövegben leírtakon kívül nem tudtam többet sem cselekményről sem a szereplőkről. Még a spoileres értékeléseket is próbáltam kerülgetni. Ebben az esetben ezt egyáltalán nem bántam, mivel olyan kritikát is olvastam, aki imádta és olyat is, aki nem is értette mire fel ez a nagy népszerűség. Szóval csak leültem és olvastam és olvastam és olvastam….
Kb. a könyv felénél kezdtem rájönni, hogy ez nem egy szimpla regény két sérült, szenvedő tiniről. Mindketten sokkal értettebben gondolkodtak, teljesen máshogy látták a világot, mint a környezetükben bárki. A történetük számomra legkevésbé a szerelemről szólt. Sokkal inkább a túlélésről, az újrakezdésről, hogy mindazok után, ami velük történt, mégis megtalálták a helyük a világban, hogy viszonylag normális életet tudtak kialakítani.
Az egyetlen dolog ami mégis zavart, az az volt, hogy egy kicsit a rögeszméjükké vált ( főleg Nastya esetében) a múlt. Értem én, hogy a bosszúállás is egy mód a továbblépésre, de ez valahogy már egy kicsit sok volt. Aztán, amikor kiderült, hogy tényleg meghalt, még ha csak pár percre is, azután kezdtem jobban megérteni a személyiségét.
Josh-t nem mondanám a tipikus „álompasi” típusnak, talán ezért is illett tökéletesen a történetbe. Örültem, hogy Ő legalább egy egészséges hobbit választott, annak ellenére, hogy a való életben a helyzetét teljes képtelenségnek könyvelném el. Így leírva egy idő után megbarátkoztam az Ő múltjával is.
Drew-val kapcsolatban csak annyit tudnék mondani, hogy talán Ő volt a legjobb, legviccesebb, érzelmileg legtöbbet fejlődő, legőszintébb szereplő.
Lassan szerettem bele a történetbe, akkor viszont menthetetlenül. Nem gondoltam volna, hogy fogok valaha egy ennyire jó Rubin pöttyössel találkozni.
Hónapok óta ez volt az első olyan könyv, amikor a fülszövegben leírtakon kívül nem tudtam többet sem cselekményről sem a szereplőkről. Még a spoileres értékeléseket is próbáltam kerülgetni. Ebben az esetben ezt egyáltalán nem bántam, mivel olyan kritikát is olvastam, aki imádta és olyat is, aki nem is értette mire fel ez a nagy népszerűség. Szóval csak leültem és olvastam és olvastam és olvastam….
Kb. a könyv felénél kezdtem rájönni, hogy ez nem egy szimpla regény két sérült, szenvedő tiniről. Mindketten sokkal értettebben gondolkodtak, teljesen máshogy látták a világot, mint a környezetükben bárki. A történetük számomra legkevésbé a szerelemről szólt. Sokkal inkább a túlélésről, az újrakezdésről, hogy mindazok után, ami velük történt, mégis megtalálták a helyük a világban, hogy viszonylag normális életet tudtak kialakítani.
Az egyetlen dolog ami mégis zavart, az az volt, hogy egy kicsit a rögeszméjükké vált ( főleg Nastya esetében) a múlt. Értem én, hogy a bosszúállás is egy mód a továbblépésre, de ez valahogy már egy kicsit sok volt. Aztán, amikor kiderült, hogy tényleg meghalt, még ha csak pár percre is, azután kezdtem jobban megérteni a személyiségét.
Josh-t nem mondanám a tipikus „álompasi” típusnak, talán ezért is illett tökéletesen a történetbe. Örültem, hogy Ő legalább egy egészséges hobbit választott, annak ellenére, hogy a való életben a helyzetét teljes képtelenségnek könyvelném el. Így leírva egy idő után megbarátkoztam az Ő múltjával is.
Drew-val kapcsolatban csak annyit tudnék mondani, hogy talán Ő volt a legjobb, legviccesebb, érzelmileg legtöbbet fejlődő, legőszintébb szereplő.
Lassan szerettem bele a történetbe, akkor viszont menthetetlenül. Nem gondoltam volna, hogy fogok valaha egy ennyire jó Rubin pöttyössel találkozni.
No comments:
Post a Comment